Átjáró

          A magunk mögött hagyott karácsonyi ünnepek és az elkezdett újesztendő akaratlanul is megállásra készteti az idő sodrában élő embert. Ilyenkor visszatekint az eltelt, elrohant, kihasznált, vagy elfecsérelt napokra-hónapokra, ugyanakkor előre is tekint vágyódással és várakozással, terveket sző és szebb jövőt álmodik. Janus, a kétarcú itáliai istenség egyik arcával a múltat fürkészi, másikkal a jövőt kutatja.

          Nosztalgiával szemléljük múltunkat, hisz az idő múlása meglátszik arcunk ráncain, testsúlyunk gyarapodásán vagy csökkenésén, erőnk-egészségünk fogyásában, gyermekeink fejlődésén, beszédtémánk, érdeklődési körünk változásán, be nem teljesült álmainkban, meg nem valósított terveinken. Vagy épp ellenkezőleg: megszépülnek a kudarcok, felértékelődnek a csalódások, a kis és nagy örömök, teljesítmények. Oly jó lenne megállítani az időt, oly jó lenne ha megelevenednének a csúcsélmények, bárcsak visszahozhatnánk a kellemes perceket, a boldog órákat, hisz megannyi ajándékkal, meglepetéssel, emlékezetes pillanattal lettünk gazdagabbak. És ilyenkor a benyomásunk, hogy ezek örökre a múlté, ezek soha nem térnek vissza, ezekről le kell mondanunk és el kell engednünk őket. Holott már beépültek lelkivilágunkba, emlékeink részévé váltak, bölcsebbek lettünk és gazdagodtunk általuk.

          Másrészt tényleg el kell engednünk a múlt eseményeit ahhoz, hogy az újaknak is helyet szoríthassunk. Mert ha csak a múltat akarjuk görcsösen magunkhoz ragadni, szorongatni és szüntelenül leporolni, félő, hogy lemaradunk a jelen és a jövő lehetőségeiről. Nem eshetünk abba a hibába, hogy arccal a múltnak, háttal a jövőnek, csukott szemmel és szívvel állunk a jelen újesztendő kihívásai előtt.

          Az új esztendő a remény, a bizalom, az újrakezdés és az újratervezés ideje. Nem az esély latolgatásáé, hanem annak megragadásáé. A hívő ember az isteni igazság világosságánál, a krisztusi fénynél tud rendet vágni a sok újdonság, a sok feladat, a sok kihívás és alternatíva között, hogy rátalálhasson saját, testre szabott útjára. Ezekben a napokban tegyük mérlegre életünket. Amíg van időnk, készítsünk sorrendet, rugalmas programot feladataink és tennivalóink között, figyelmembe véve: mi fontos, mi hasznos, mi kellemes. A lényeges dolgokban maradjunk egységesek, a vitás kérdésekben őrizzük meg önálló szabadságunkat, a fejlődés és változtatás képességét –, de mindenben gyakoroljuk a szeretetet.

         Amikor a keresztény ember jövőt tervez, nemcsak képességeit, testi-szellemi és lelki erejét, adottságait, bankszámláján elhelyezett alaptőkéjét veszi figyelembe, hanem mindenek előtt Isten mindent megelőző szeretetét, ingyenes ajándékait és kifürkészhetetlen akaratát helyezi előtérbe. Ebből a megvilágításból tekint az elmúlt esztendőre, és hagyja jóvá azt is, ami nem emberi számításai szerint történt. A Gondviselésbe vetett bizalmával néz a jövő kiszámíthatatlan titkaiba, amelyekkel Isten az adott időben és helyzetben majd őt megajándékozza. Ezért nem esik kétségbe a feladat nagyságától. Ezért hagy rést emberi tervei „határidőnaplójában” Istennek, és fenntartja Neki a „műsorváltoztatás jogát”.

          A hívő embert az újév örömmel és hálával tölti el, mert újra esélyt kapott, hogy jobbá, szebbé tehesse a saját és embertársai életét. Egy újabb megbízást teljesít, egy újabb évet kezdhet tiszta lappal, egy újabb mandátummal foghat neki az előtte álló célnak, hogy az Úr országát továbbépíthesse szűkebb és tágabb környezetében egyaránt. „A múlttal ugyan letörött egy darab az életéből, de ha Istentől várja a beteljesedést, ez a fajta bizalmas várakozás isteni minőséggel ruházza fel mindennapjait, és megtölti jelenléttel” – fogalmaz frappánsan Koncz Veronika.

          Újév első napjai tehát segítenek, hogy örömmel, higgadtan, merészen és kreatívan lökjük be sorsunk ladikját az élet tengerére, hogy továbbevezhessünk a túlsó part felé. Lesz, amit elölről kezdünk, lesz olyan is, amit folytatnunk kell, de jó, ha számot vetünk azzal is, melyik az az életterület, amit így tovább nem folytathatunk. Talán nem annyira könnyű újjászületni, mint ahogyan a kutya lerázza magáról a vizet, vagy, mintha egy új kabátot öltenénk magunkra, de szívben, lelkesedésben, elhatározásban mindenképp jó megújulnunk, hiszen Isten áldása kísér. Ha megfürdünk Isten vadonatúj, friss kegyelmében, a rossznak, a bűnnek, a kopottnak, a réginek nincs hatalma rajtunk. Ez az egyetlen, valódi biztosíték, mondhatni: életbiztosítás.

          Kapcsolatainkban, életstílusunkban, munkánkban egyaránt ajánljuk fel újra magunkat Istennek, hogy Krisztus új magja, lelkünk szántóföldjében idén is szárba szökkenjen, s bő termést hozzon.

   A termést betakarítottam,

a vetőmagnak valót kiválasztottam,

a házat megtapasztottam,

   a ciszternát kitisztítottam,

az öntözőcsatornát megigazítottam,

   a bőröket kicsereztem,

a szerszámaimat megjavítottam,

a bocskoromat megfoltoztam,

   a tűzifát hazahordtam,

a gyógyító növényeket begyűjtöttem,

a feleségemnek kagylófüzért ajándékoztam,

   a fiaimat vadászni tanítottam,

a törvényeknek engedelmeskedtem,

   a tisztségviselőket tiszteltem,

a szertartásokon részt vettem,

                   ...

   a földet megérintettem,

a jót megcselekedtem,

a rosszat elvetettem,

az élet útján tovább mentem,

bizakodva tekintek az új esztendő elé.

(Oravecz Imre : Számadás az ó-esztendő végén c. verse, részlet a Hopik könyve c. kötetből.)