Keresés
 
 
Megtekintve: 700 alkalommal
Örömhír - A jólét délibábja

A jólét délibábja

 

A jólét délibábja

 

 

          Kétezerhárom őszén, két héttel a missziós vasárnap előtt, ötven év körüli ébenfekete benini (nyugat- afrikai) püspök látogatta meg a bajor egyházmegyéket. Egyik vasárnap este meghívást kapott az eichstatti szemináriumi templomba, hogy prédikáljon. Nagy volt a várakozás. A püspök méltóságteljesen vonult be két szemináriumi elöljáróval,  német ajkú papokkal és egy koreai diakónussal. Lassan, érthetően olvasta a miseszöveget.

           A koreai az evangélium felolvasása előtt szépen hajlongott, mint „otthon”, majd következett a papír nélkül, nyugodtan, szinte „mosolygó hangon” elmondott prédikáció, mely röviden így foglalható össze:

 „Kedves német testvérek! Az imént is láthattátok, milyen színes az egyház: Isten ilyen színesen szereti az egyházat. Testvérek vagyunk, az egyik öröme a másiknak is öröm, az egyik gondja a másiknak is az. Nálunk Beninben sok boldog keresztény él, sokan 8-10 kilométert is gyalogolnak vasárnap a templomig, és közben énekelnek. Négyszáz papnövendékünk készül a szemináriumokban (másfélmillió katolikusból) hivatására. Tőletek azt halljuk, hogy itt egyre inkább kiürülnek a templomok. Nálunk Afrikában még csak százötven éve jelent meg a kereszténység, és mi azon fáradozunk, hogy gyökeret is verjen. Köszönjük, hogy megkaptuk tőletek Jézus tanítását, és egyre többen hisznek az evangéliumban, a természeti jelenségek és szellemek istenítése helyett. Ti vagytok a mi példaképeink. A gondunk csak az, hogy nem tudjuk, mit válaszoljunk embertársainknak, akik azt mondják: „Ti is csak addig vagytok keresztények, amíg szegények vagytok. Ha majd jobban éltek, ti is el fogjátok hagyni a vallásotokat, ugyanúgy, mint a fehérek.” (Döbbent csend lett a templomban…) De én hiszek a közös szép jövőben – folytatta – mert ti itt vagytok. Ámen.” (Igen folyóirat, 2003, november)

           Az embernek végigborsódzik a háta a történet olvasása alatt. Mintha nem akarnánk tanulni mások hibáiból. Úgy látszik a sajátunkból sem. Káromkodunk, lopunk, csalunk. Ügyeskedünk és ’bizniszkereszténységet’ szeretnénk, mert azt hisszük, az is csak úgy működik, mint egy „jól menő” vállalkozás. Közben szemlátomást kártyavárként omlik össze gyermekkorunk hite, hagyományai, és jottányit sem teszünk azért, hogy lelki életünket ne csak karbantartsuk, hanem fejlesszük. Nincs még beágyazódva reflexeinkbe, zsigereinkbe Jézus lelkülete.

           Villámként cikáznak végig lelki szemeim előtt a közelmúlt nem éppen szívderítő képei-hírei az Iszlám Állam terroristáinak gyilkosságairól, a szíriai és líbiai menekültek kálváriájáról, az európai muzulmánok térhódításról, a szekták virágzásáról, fiaink-lányaink kivándorlásáról, a vegyes házasságok felhígított, identitászavaroktól fuldokló nagy szabadságáról, a pénzzel megvehető egyházi szolgáltatásokról. Hány kolléga panaszolja, hogy nagy mellényű újgazdag egyháztanácsosa fél zsebből kifizetné a plébániát, csak hogy akkor kereszteljen neki a pap, amikor kedve szottyan, mert ő akármikor nem ér rá. Mert ő ezt megengedheti magának…

           Miközben Európa kereszténysége kifáradt – a németeknek meg lassan csak a sörfesztivál és a melegfelvonulás lesz az egyetlen nemzeti ünnepük –, a dél-amerikai és az afrikai egyház virágzik. Miközben Európa a hamis tolerancia és szabadelvűség jegyében szégyenli, letagadja, felszámolja keresztény gyökereit, aközben az ausztrál miniszterelnök ki meri jelenteni: 

 „Az ausztrálok többsége hisz Istenben. Ez nem egy  szélsőjobb vagy baloldali kijelentés, hanem egy tény, mert keresztény férfiak és nők alapították ezt a nemzetet, keresztény alapokra, melyek dokumentálva vannak. Ezt nyugodtan mutathatjuk iskoláinkban, a termek falán. Ha Isten képe zavar titeket, gondolhattok arra, hogy a világ más részén kéne otthont keresni, mert Isten a mi kultúránknak a része.

Hiteteket tiszteljük minden kérdés nélkül. Az egyetlen dolog, amit mi kérünk tőletek, az a mi hitünk elismerése, és egy békés, harmonikus együttélés.

Ez az ország a mi hazánk, a mi területünk, és ez a mi életmódunk, melynek élvezetét nektek is felajánljuk. De ha ti mindig csak panaszkodtok, zászlónkat megtépitek, eskünket, keresztény hitünket megalázzátok, akkor azt tanácsolom, használjátok fel az egyik ausztrál jogot:

               AZ ORSZÁG ELHAGYÁSÁNAK JOGÁT ".

           Szent István behozatta a külföldi szerzeteseket, a nyugati kultúrát, hogy simábban felzárkózzon harcos népe a keresztény civilizációhoz. Vannak, akik ezt gazdagságnak, vannak, akik felhígulásnak tartják. Utóbbiak szerint az idegen kultúra lerombolta a magyar sajátosságokat, megbénította a magyar virtust. Holott épp az ellenkezője az igaz: az ezredfordulón csak így válhatott példátlan módon ebben a térségben valóban független, nyugati típusú keresztény királlyá Szent István.  Ezáltal a keresztény értékrend mellett a stílusjegyek, az ízlés szempontjai is gazdagították a magyarok kultúráját: építészetben, zenében, udvari etikettben, társadalmi berendezkedésben. Igazi európai integráció történt. Egyszerre lett Magyarország a Keletrómai és a Nyugatrómai császárság megbecsült szövetségese. Nem a vetélkedés volt a megoldás, hanem a beilleszkedés. Mint ahogyan a magyarok tüzes, bátor, büszke, önérzetes, találékony lelkivilága, karaktere, gazdag hagyományai és hitvilága is termékenyen hatott a kereszténység sajátosan magyar színéhez.

            Az újkor hajnalán, az újvilág felfedezésekor, a missziók idején az egyház egy külön fogalmat honosított meg a hithirdetés közben: inkulturáció. Beágyazni, beültetni, beépíteni a keresztény hitet az adott nép kultúrájába. Nem egy kaptafára húzva homogén masszává alakítani a világot a Bibliával, nem erőszakkal átnevelni és rákényszeríteni az új hitre, hanem megtartva minden nép ősi hagyományait, párbeszédet indítva azzal, az ő nyelvén és szellemi eszközrendszerét igénybe véve hirdetni az örömhírt. A keresztény hit bármely kultúrában testet ölthet, ha azt átjárja, meglelkesíti. A magyar kultúra is mindig befogadó volt: minél több külső hatás érte, annál gazdagabb lett. Akárcsak édes anyanyelvünk: azért olyan egyedülálló és csodálatos, mert könnyen befogadja az idegen szavakat, de a saját törvényei szerint érzékenyen csiszolgatja és formálja őket. Ahogyan magyar missziósaink is elvitték hazánk kultúráját más földrészekre, idegen népek műveltségét, lelki-szellemi fejlődését gyarapítva.

           A kérdés nem is ez, hanem, hogy hol kell vonalat húzni a hit lényege és a kulturális járulékok között? Hol a tűréshatár, meddig mehetünk el az engedékenységben, pragmatikus indíttatásból vagy hamisan szóló nyitottság jelszavával? Mikor kell megállj-t parancsolnunk a nagy megengedésnek? Mikortól veszélyeztetjük nemzeti és hitbeli identitásunkat a jól csengő szabadságra vagy befogadásra, a másikban megjelenő új iránti nyitottságra hivatkozva…? Engedjük-e, hagyjuk-e, hogy beszippantson ez a kulturális kavarodás, ez a vallási szinkretizmus, amely lassan népünk lelki értékeit is elnyeli?

           A nagy szabadságban aztán lassanként mindent feladunk, ami eddig meg- vagy összetartott, csak azért, mert „fejlődnünk kell” a haladó világgal…?! A nagy keveredésben és kölcsönhatásban aztán már az igazi értékek, a kereszténység lényege is viszonylagossá válik, és erejét veszíti. S ez egyre gyakrabban konfliktussal jár.

           Voltaképpen azon vívódom: mikor mondjuk ki, eddig s ne tovább?

           Egyházi ünnepeink lassan tartalmukat veszítik, sokféle alternatív programmal próbáljuk összecsalogatni híveinket, nem vagyunk képesek felvenni a versenyt a reklámiparral és az üzletek hétvégi akcióival, a szüleink korabeli nevelési és erkölcsi elvei és elvárásai  már régen nem működnek - akkor tulajdonképp mit kínálunk?

           Szomorú vége lenne a fenti eszmefuttatásnak, ha csak keseregnénk, s a kérdések elbizonytalanítanának. A megoldást kell megkeresnünk. A benini püspök is sugárzó arccal tett tanúságot meggyőződéséről. Nagyon jól látta a lényeget, mint, ahogyan Ferenc pápánk is sokszor hangsúlyozza: vissza kellene térni az evangéliumi egyszerűséghez.

           Talán nem is annyira az iszlám veszély, vagy az ortodox kultúrkör szédít és kísért a lanyhulásra minket sem, hanem inkább a jólét délibábja.

Délibábok ellen pedig nem árt egy kis valóságérzet és bátorság. A jó mag, ha jó földbe kerül, akkor jó termést hoz.

  A jó termés pedig Isten áldása.




« vissza
 
 





btz webdesign