1. Dávidot Izrael királyává kenik (2Sám 5, 1–3)

Az olajjal való leöntés Isten kiválasztását jelentette. Minden hatalom a nép szolgálatára adatott Istentől. Ezt testesítette meg Dávid is, akit Krisztus előképének tartunk.

2. Benne teremtett mindent, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat… (Kol 1, 12–20)

Az apostol összefoglalja Krisztus királyságának teológiáját. Jézus Krisztus a teremtett világ értelme és célja. Általa mi is a teremtés új rendjéhez tartozunk. A hatalom fogalma benne teljesen új értelmet kapott. Jézus nagysága mindenkit térdre kényszerít. Ma az ő nagysága előtt hajlunk meg és magasztaljuk Istent.

3. Most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja…(Lk 23, 35–43)

A 2005-ben készült amerikai-angol-spanyol történelmi kalandfilmet – Mennyei királyság – talán már sokan látták. A kritikusok Ridley Scott rendezését nem fogadták kitörő örömmel. Habár nagyszerű szereplőgárdát vonultat fel, elmarad a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor című alkotások értékétől. A film a 12. század keresztes hadjáratainak fénykorában játszódik, főhőse Balian, aki nemcsak egyszerű kovács, hanem szakmájának mestere, azonfelül ötvös, és már a csatákban is szerzett tapasztalatot. A történet szerint nem tudja tétlenül nézni a keresztesek önkényuralmát, otthagyja múltját és a felkelők élére áll, hogy a betolakodókat kiűzze a szent városból. Az inkább dagályos és középszerű film láttán sok hiányérzetünk támad. Még a rendezői változat is sok kívánnivalót hagy maga után. Valahogy több van a filmben, mint amit kihoznak belőle. Néha az lehet érzésünk, hogy a Gyűrűk urából vágtak bele képsorokat. Vallási tartalmát tekintve a filmből nem is marad meg sok, de egy gondolatot mégis érdemes megfontolni: „Az ember mozdulhat parancsra. A fiú követheti az apját. De ha királyok mozgatnak is téged, vagy a hatalmasok, a lelkedért egyedül te felelsz. Isten előtt állva nem mondhatod, hogy mások parancsára cselekedtél, és azt sem, hogy az erény nem volt járható út számodra…”

Krisztus király ünnepén, az egyházi év zárásaképp tegyük át az uralkodó-alattvaló, vezető-beosztott viszonyokat Isten és az ember kapcsolatának síkjára.

Szent Lukács evangéliumában olvassuk, amint az arra járók gúnyolták a keresztre feszített Krisztust: milyen király az, aki nem tud leszállni a keresztről, aki hagyja magát megfeszíteni? A kereszten elhelyezett Ez a zsidók királya feliratú táblát is gúnyból rakatta oda Pilátus.

Földi körülményeinkben hatalmasságok, hatóságok, politikai és egyéb vezetők uralma alá tartozunk még a demokratikus berendezkedésű államban is. A mai napon azonban figyelmünk az égi hazára, Krisztus uralmára összpontosul. Miközben szeretnénk önálló, szabad életet élni, és az uralkodási vágy is ott lappang bennünk, létünk Ura, Krisztus király valódi alázatot, őszinte engedelmességet kíván. Minden hatalom „onnan felülről” van. Ha valaki, úgy Krisztus az igazi tekintély, az illetékes életünk vezérlésében. Az evangélium szerint a katonák gúnyból töviskoszorút készítettek és a fejére erőltették, hogy csúfolhassák, és játékszerként szórakozhassanak vele. A kereszten meghalt és harmadnapra feltámadt királyunk azonban földi hatalmasságoknál nagyobbat, végtelenül többet ígér és ad. Halhatatlan, örök élettel ajándékozza meg a még szenvedő, de bűnbánó latrot, s őt követően mindnyájunkat.

A hiteles tekintélytisztelet alapja számunkra Krisztus. Ha tudnánk uralkodni magunkon, mások irányítását, kritikáját, másságát is több szeretettel tudnánk (el)viselni. Krisztus királyságának elismerése, az ezzel járó alázat társadalmi helyünket is kijelöli. Ahogyan Krisztusban Isten alázatát érjük tetten, ugyanúgy az emberi tekintélyt is csak ilyen „önkiüresedéssel” vívhatjuk ki.

Mátyás királynak mondta egyik alattvalója: „Felségedről sohasem tudjuk, mikor király, mikor diák”. A királynak tetszett a megjegyzés, és mosolyogva kérdezte: „Melyik alkalommal, melyik alakommal tetszem a legjobban?” „A kettő együtt tetszik nekünk” – felelte a diák. „A diákban tiszteljük a királyt, a királyban szeretjük a velünk barátkozó kedves diákot.”

Valahogy Krisztussal is így vagyunk de mérhetetlenül más fokban. Leányaink közül szépségkirálynőt választunk, az orgonát a hangszerek királynőjének, a tokajit a borok királyának, az oroszlánt az állatok királyának nevezzük. Krisztust azonban nem mi választjuk királlyá, hanem ő maga nyilatkozik így Pilátus előtt.

A királyság igazi tartalmát ő mutatta meg. A szolgálói, hitvesi magatartás, amellyel az Atya akaratát cselekszi és nekünk is példát ad – életre szóló etalon, minta. Isten országa (királysága) bennetek van – mondja.

Engedjük, hagyjuk, hogy ő parancsoljon nekünk? Szeretnénk, hogy uralma alá hajtsa ösztöneinket, rendezetlen vágyainkat, tudattalanba leszorított gátlásainkat? Ő az a király, aki értünk hal meg, hogy újjáteremtse az embert. És ő az ítélőbírónk is, aki második eljövetelekor szétválasztja a juhokat a kosoktól, a pelyvát a búzától, és azt mondja a jobbján állóknak: jertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokotokba azt az országot, amelyet kezdettől fogva nektek készítettem…

Krisztus Urunk nem veszíti el legitimitását négyévenként, és akkor is szerető királyunk marad, ha nem hiszünk benne. Itt a földön s az örök életben is ő képvisel minden törvényt, uralmat és hatalmat. Már most részesülhetünk ebből, ha szolgálatába szegődünk. Akkor szelíd uralma körülöttünk is megnyilvánul.