Keresés
 
 
Megtekintve: 1004 alkalommal
Örömhír - A. év

Szolgák vagy béresek?

1. A barátomnak volt egy szőlőskertje… (Iz 5,1–7)

A próféta ebben a nagyszerű költeményben Isten gyengéd szeretetéről beszél. Stílszerűen ez a mai evangéliumi történet felvezetése is.

 

2. Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos… erényes és magasztos… (Fil 4,6–9)

Istenbe vetett bizalom nélkül nincs értelmes élet. Ez adja meg az ember lelki békéjét és nyugalmát. Az erényes élet egyben hálás lelkületet is jelent.

 

3. Elveszik tőletek az Isten országát, és olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét. (Mt 21,33–44)

Leszűkítenénk a csak Szent Máténál található példabeszéd értelmét, ha pusztán a gyilkos szőlőművesek gonoszságától rettennénk meg. Hiszen itt igazából a végtelenül türelmes, számunkra mindig új lehetőségeket tartogató Istenről, a szőlőskert gazdájáról van szó, aki nem unja meg újra és újra kérlelni szolgáit, vagyis minket: menjünk dolgozni, és becsületesen szolgáltassuk be a termést. Hogy megnyerjen isteni tervének, hogy egész életünkön át mozgósítson országának építésére, kifogyhatatlan eszköztárral rendelkezik. Nem rúgja fel egyoldalúan az emberrel kötött partneri szerződést, nem adja fel ilyen könnyen a szeretet küzdelmét, hanem elmegy a végsőkig. Szolgákat küld, lásd: neveltetés, család, körülmények, vagy egy betegség, gyász… Fiát is „bedobja”, aki halálával életet szerez nekünk.

Micsoda ellentéte ez emberi magatartásunknak. Amíg mi általános gyanakvásra, óvatosságra neveljük gyermekeinket az emberekkel szemben – míg mi még a vallásosságot is csak mértékkel gyakoroljuk, nehogy bigottaknak bélyegezzenek és átverjenek minket –, addig Isten végtelenül bízik az emberben, és ez az ősbizalom adja a mi hitünk alapját. Milyen lenne az emberi élet hit nélkül? Rémálom, rettegés, az állandó pofoncsapások és csalódások kedvünket szegnék, és általános elkeseredésbe hajszolnának…

A szőlőmunkások drámai története Isten újabb, megdöbbentő vonását tárja fel. Nem győzünk csodálkozni a gazda türelmén – aki újabb és újabb kísérletet tesz, hogy bérlőit becsületes munkára bírja – és a javíthatatlanul gonosz munkások magatartásán, akik naivan azt hiszik, hogy ha a fiút is megölik, a birtok rájuk száll. Elvetemült ostobaság ez, ahogyan annak idején Nietzsche is „megjövendölte” Isten halálát…

De a történet azzal zárul, hogy a gazda azoknak adja szőlőjét, akik megművelik. A hallgatóság ugyan a megtorlással és a bosszúval fejezné be, Jézus Istene azonban az élet és az üdvösség Istene. Kifejezetten is kiolvasható a történetből, hogy Istennek mindig lesznek olyan szőlőmunkásai, akikkel szót tud érteni. Akikkel együtt tud dolgozni, akik a szőlőt nem a saját tulajdonuknak tekintik, hanem a mennyei Atya ajándékának. Akik nem támadnak kenyéradó gazdájukra, és nem tartják magukénak a szőlőskertet csak azért, mert ők kapálták, hanem tudják, hogy ők mindenestül Istenéi! Nem igaz a szabadelvű felfogás, miszerint az életem az enyém és azt teszek vele, amit akarok. Hiszen nem dobhatom el, nem pusztíthatom a környezetet, nem lophatom a napot, nem vehetem el, ami a másé, nem verhetem szét családomat. Az életet, az egészségemet, a világot nem én „csináltam”! Csak használatba, ajándékba kaptam, egy időre, hogy jó intézőként beszolgáltassam a termést, aztán átadjam a helyemet másnak. Ezért a „termésért” a Fiú már életét adta. Ez volt a legdrágább áldozat, amit hozhatott értem.

Szabad vagyok ugyan, mert a gazda „csak” ősszel jön számon kérni. Nem sújt le rögtön. Nem beszél folyton bele az életembe. Itt van, jelen van, de nem detektív, nem leskelődik utánam. Időt hagy, hogy kifussam magam, hogy jóvátegyem bűneimet, és kijavítsam, amit elszúrtam. Rádöbbenhetek önteltségemre, amely szerint minden az enyém lesz, ha elvitatom tőle. Már a sátán is úgy kísértett a teremtés hajnalán: olyanok lesztek, mint az Isten… Az ember bűne: beülni Isten helyére, élet és halál uraként. Ez is kiderül a szüretkor, a végítélet napján.

Istenre támadni annyi, mint magunkra támadni. Jézust meg vagy el lehet vetni. Szeretetén ez mit sem változtat. Nem díszítőelem a templom homlokzatán, hanem alap, sőt szegletkő. Minden rá épül. Aki őt elveti, az embert, magát veti el. Ha el/megvetjük, attól ő még ő marad, de mi el/megveszünk. Hogy újszövetségi népéhez akarunk-e tartozni, erre nem biztosíték a keresztelésünk: csak ígéretes kezdet. Ami számít, az a gyümölcs, amit megteremtünk és beszolgáltattunk.




« vissza
 
 





btz webdesign