Keresés
 
 
Megtekintve: 1158 alkalommal
Örömhír - A. év

Jézus követése

 

1. Elizeus egy nap elindult és átment Sunembe. Ott lakott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához. (2Kir 4,8–11.14–16a)

Elizeusnak, Illés próféta tanítványának és méltó utódjának legendás története igen hasonlít az Assisi Szent Ferencről szóló színes beszámolók gyűjteményéhez, a Fiorettihez. Egyházunk az évközi idő első nyári vasárnapján a vendégszeretet kedves példájaként említi. Elsősorban az evangéliumi szakaszban is fellelhető jézusi párhuzam miatt: aki a prófétát befogadja, az a próféta jutalmát kapja. Ma úgy mondanánk, hogy a vendégszeretet keresztény erény. Ha az apostolt vagy a prófétát, a lelki embereket segítjük, egyházunkat, benne Krisztust segítjük. Minden ellenszolgáltatás, előjog, egyházi lobbi „kiérdemlése” nélkül. A kapzsiság a hívek között is gyakran felüti a fejét, még a spirituális látszat mögött is. Erre figyelmeztet Elizeus szolgájának, Geházinak (vagy Gechaszinak) intő példája.

 

2. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. (Róm 6,3–4.8–11)

Szent Pál a rómaiaknak a keresztség bűnt eltörlő, megigazulást adó, új, misztikus életet felkínáló szerepét világítja meg. A keresztény a keresztségben már „tiszta lappal” indul, de a tudatos bűn elleni küzdelem az érett felnőttkor jellemzője. A szentségekben, főleg a bűnbocsánatban nem elég megtisztulni, belemerítkezni Krisztus halálába és feltámadásába, hanem azok felvétele után is mindenképp kerülni kell a bűnt. Már nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Isten kegyelmi élete képtelen átalakítani minket, ha a bűnben megmaradunk.

 

3. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. (Mt 10,37–42)

Manapság sokat beszélnek az ún. prioritásokról. Hogy minek tulajdonítunk elsőbbséget életünkben: karrier, család, munka, élvezetek, hobbi… Rangsorolnunk kell azokat az értékeket, amelyeknek szolgálatában állunk, amelyeket fontosnak tartunk. Sajnos sokszor hallgatunk ösztönösen a vér szavára, kényelmünkre, más egyebet meg idő és pénz függvényében döntünk el. A bölcs emberek évszázadok óta hangsúlyozzák a fontossági sorrendet: első a kötelesség, a szükséges, utána majd a hasznos és a kellemes. Már a sztoikus filozófus, Epiktetosz is azt hirdette, hogy „a jót többre kell tartanunk minden családi köteléknél”.

Jézus azonban nem pusztán az erkölcsi jóról mint kötelességről beszél, hanem saját magáról. A keresztségben a vérségi mellé egy másik, még magasabb szintű kötelékbe kerültünk. Istenből és Istenben születtünk újjá. Ezért Isten akarata, Krisztus követése felülírhatja a családi kötelékeket. Sőt az örök üdvösség távlatában inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. Ez ugyan nem teszi fölöslegessé a szülők tiszteletét és szeretetét, hiszen arra Isten a 4. parancsban külön kötelez. Nem pusztán arról van szó, hogy szüleink, gyermekeink kedvéért sem tehetünk olyat, ami ellenkezik az erkölcsi törvényekkel. Inkább arról, hogy Krisztusban egy újfajta családhoz tartozunk. A Krisztusban való újjászületés megköveteli a hívőtől, hogy mindenekelőtt és mindenek fölött Krisztust szeresse, mert ő adta belénk az örök, romolhatatlan élet csíráját. A fiataloknak is el kell szakadniuk szüleiktől, amikor új családot alapítanak. Másrészt a kegyelmi élet állandó együtt járás Krisztussal. Felvenni a saját keresztünket, és követni őt.

A keresztutat senki nem spórolhatja ki életéből. A szeretet útja az önfeláldozás, az önmagunk legyőzésének, önmagunk felülmúlásának útja mindannyiszor keresztútnak bizonyul. Egy házasság, egy barátság vagy a teljesen Istennek szentelt élet egyaránt akkor hiteles Krisztus-követés, ha szeretetből szenvedni is képesek vagyunk a másikért. „Akkor derül ki, hogy ezekért a kései léptekért tanultunk meg járni” – mondja Pilinszky János. Mi irtózunk az élet elvesztésétől, az elköteleződéstől. Félünk, hogy ha valami mellett döntünk és kitartunk, lemaradunk valami másról. Görcsösön akarjuk a biztonságot, s nem vagyunk készek, képesek önmagunk elengedésére. Ezért van a sok depresszió és széthulló személyiség, olyan ember, aki képtelen a kezdeményezésre és a kreativitásra. Aki mindig csak kapni, fogyasztani akar. Ezzel szemben a Krisztus-követés a szerelem halálugrása. A valóban hívő ember kész odaadni, feláldozni, szétosztani életét másokért, másokban Istenért. Áldozatot hozni a másik emberért, a köz javáért, kitartani meggyőződése mellett. Áldozat nélkül nincs sem karrier, sem teljesítmény. A szeretet energiájának „elpazarlása” nélkül nincs élet, nincs lüktetés, csak feléljük elődeink tartalékait, talán a jövőnket is. Már gyermekeinket is a lemondásra, az értelmes áldozatok meghozatalára kellene nevelnünk, hogy a szeretet nevében szilárd jellemekké, az élet ütéseit álló egyéniségekké váljanak.

A keresztény úgy „veszíti el” életét, hogy már itt megtalálja azt Krisztusban. Nem sajnálja, nem dekázva, cseppenként méricskélve elégszik meg a minimálissal, nem takaréklángon akar égni, hanem odaadja… Teljesen azonosulni akar Krisztussal, akinek útja nemcsak keresztút, hanem föltámadás és élet.




« vissza
 
 





btz webdesign