1. Nem volna rendjén, ha elhanyagolnánk Isten szavát…
(ApCsel 6,1–7)

Már az egyház indulásakor, az apostolok idejében is nagy gond és kihívás volt, hogy az evangelizáció súlypontja nehogy a szociális kérdésekre tevődjék. Kis közösségek lelkes felbuzdulása ez, amikor mindent egyszerre és azonnal szeretnének megújítani, megváltoztatni. Azonban a Szentlélek által irányított apostoli egyház tudatában volt annak, hogy legfőbb küldetése az evangélium hirdetése. Ezért döntöttek úgy, hogy a papság rendjét tagolják szerpapok és igehirdetők fokozatára, hogy az apostolok fő hivatása – a prédikálás és az oltáriszentség szolgálata – ne szoruljon háttérbe a szegények, a szeretetszolgálat miatt.

Ma sincs ez másképp. A sok ügyintézés, szervezés, építés és javítás, táborok és találkozók, lelkiségi csoportok és a rászorulók bajainak enyhítése miatt a pap könnyen célt téveszthet. Rohanó világunkban is ügyelnie kell arra, hogy elsősorban papi szolgálata, az evangélium hirdetése töltse ki idejét, foglalja le energiáit, és ne keressen sikerélményt pusztán jó szándékú pótcselekvésekben. Találja meg hivatásában a fontossági sorrendet. De ez a bibliai ige a hívőknek is figyelmeztetés, hiszen a fölösleges, túlzott és alaptalan elvárásaikkal, az élménykereső hitélettel könnyen félreértelmezik Krisztus tanítását, és megbéníthatják a Szentlélek munkáját. Inkább tegye mindenki azt egyházában, amire őt a Lélek készteti, a közösség szolgálatára és Isten dicsőségére.

2. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok…(1Pt 2,4–9)

Jézus Krisztus megváltása átértékelte és átértelmezte az ószövetségi választottság és papság fogalmát. Mostantól az egész egyház, s az egyházon keresztül meghívott emberiség válik választott néppé, Isten fogadott gyermekeivé. A keresztség által pedig mindannyian részesültünk az általános papság szolgálatában. Szülők a család, a keresztények a társadalom papjai. Vagyis életük a nagy igehirdetés, megszentelés és áldozatbemutatás egyszerre. A szolgálati papság életáldozata pedig a szentségeken keresztül Krisztus főpapi munkájának folytatása és megjelenítése. Az egyház lesz a világ jeruzsálemi temploma, amelyben egész életünk egyfajta istentiszteletté válik. Legyünk büszkék választottságunkra, és éljünk ahhoz méltóan.

3. Én vagyok az út, az igazság és az élet… Aki engem látott, az Atyát is látta. (Jn 14,1–12)

Jézustól nemcsak kinyilatkoztatást kaptunk Isten belső világáról, életéről, hanem benne láthatóvá vált az Isten, akit Atyának szólíthatunk. Ezért nem létezik senki másban üdvösség, csak benne. És senki máson keresztül nem közelíthetjük meg Isten titkát, csak Jézus Krisztuson. Igazából nem kell keresnünk tőle független igazságot, és nem kell más próbautakat bejárnunk, mert ő maga az út. Ő az Atya tökéletes kinyilatkoztatása. Jézus a Fiú, aki út is, cél is. Mint egy szakadékon átívelő egyetlen híd Isten és ember között. Isteni és emberi természet egyetlen személyben. Ezért vezethette le egyházunk a Szentháromság hittitkát is eme jézusi kijelentésből.

Jézus egyszerre út, igazság és élet. De ebben a sorrendben. Ha rálépünk erre az útra, megspóroljuk életünk üresjáratait, fölösleges okoskodások és kétségek nélkül, nyugtalanság és bizalmatlanság helyett a feltétlen bizalmat választva rá kell tennünk életünket. Jézus békéjét, az Atyával találkozás élményét csak az tapasztalja meg, aki vállalja az úton járás kockázatát. Aki nem kívülről, „a pálya széléről” figyeli a történteket, hanem belebocsátkozik az Istennel együtt járás izgalmas kalandjába. Jézus meg akar kímélni minket a nyugtalan lélek útvesztőitől, hisz tudja, hogy csak benne nyugszik meg lelkünk. Ezt az ajánlatot el nem fogadni, életünk legnagyobb, fatális tévedése lenne. S ha ő az út, akkor a dolgok végtelenül leegyszerűsödnek.

Ahogyan Kiss Ulrich SJ találóan fogalmaz: „a matematikában is a legegyszerűbb megoldás a legelegánsabb”! Boldog együgyűekké válunk, akik nem bonyolítják életüket mindenféle keleti és nyugati valláskoktélokkal, hanem mint a szentek, Krisztust választjuk utunknak, igazságunknak és életünknek.