Keresés
 
 
Megtekintve: 3858 alkalommal
Szent Imre Plébánia, Marosvásárhely II - Historia domus
  Rövid Plébánia-történet.
Ferencesek Marosvásárhelyen


Marosvásárhely - eredeti nevén Székelyvásárhely – története a szentistváni idők óta szorosan összefonódik a nyugati szerzetesrendek erdélyi letelepedésével. A vásáros város első írásos említése is a Ferenc-rend itteni jelenlétével függ össze és a 14. század elejére nyúlik vissza.
A mai Vártemplom területén már 1240 körül megjelentek a domonkosok, sőt a hagyomány szerint előttük a bencések fogtak a templomépítéshez. Az első ferencesek a tatárjárás után, 1260-ban telepedtek le, folytatva a Vártemplom és a kolostor építését. A krónikák a vásárhelyi és a besztercei ferences kolostorról, valamint templomról már 1316-ban beszámolnak. A 15. század végén jórészt már felépült a kolostort magában foglaló kastélyépület.

Az első vár magvát a ferences kolostor képezte, a török veszély következtében ezt vették körbe falakkal. Eleinte konventuális (minorita) ferencesek érkeztek, kolostorukat a későbbi vár nyugati részén alapították.
A 14. század utolsó harmadára felépült templomuk is, a mai református vártemplom, Marosvásárhely egyik legnevezetesebb történelmi műemléke. Védőszentje Gyümölcsoltó Boldogasszony, az 1400-as évekre búcsújáró hellyé vált. Az első obszerváns ferenceseket Kapisztrán János, Hunyadi János hadvezér tanácsadója hívta be 1444-ben, majd 1446-ban vették birtokba és lakták be a kolostort templomával együtt, egészen kiűzetésükig, 1556-ig.

A hitújítás idején a kolostort iskolaként használták. A tordai országgyűlést követően a vártemplom a reformátusoké lett. A minorita szerzetesek a Habsburg közigazgatás nyomán, 1741-től építettek külön templomot és rendházat a város másik dombján, a mai Köteles Sámuel utcában, Páduai Szent Antal tiszteletére. 1999-ben a templom és a rendház gondozását az egyházmegyének adták át. Ma jezsuita szerzetesek látják el a szolgálatot.

A városba való visszatérés után, 1728-ban az obszerváns ferencesek Gróf Haller János kormányzótól engedélyt kaptak egy új templom és kolostor építésére. A város főterének nyugati oldalán, a Petky-család adományából a felépített kolostor már 1735-ben állott, a templom építését 1755-re fejezték be. A templom hossza 30 m, szélessége 11m, a szentély szélessége 8m volt. A főtéri ferences templom a barokk stílus mintáit követte, tornyát 1802-ben fejezték be. Innen volt lejárat a templom alatti kriptába, ahol a ferences páterek (93-an) mellett olyan személyiségek nyugszanak, mint pl. báró Jósika Miklós felesége, Lázár Eleonóra grófnő földi maradványai.

1702-ben, a jezsuiták megjelenése nyomán, a város katolikusságának élete is megpezsdült. A mai Lábas-házban működött jezsuiták által alapított vegyes iskolából 1784-ben a fiúkat áthelyezték a ferencesek kolostorába. A ferencesek letelepedésüktől kezdve a katolikus ifjúság nevelését tűzték ki célul. Ezért választották a templom és kolostor égi pártfogójának SZENT IMRÉT, a magyar ifjúság védőszentjét.

A mai Művészeti Líceum eredetileg a Sancta Maria római katolikus leányiskola volt, amelyet a mallersdorfi ferences nővérek működtettek 1892-től. A román állam az épületet és intézményt 1948-ban államosította, és csak 2004-ben szolgáltatta vissza.

       A főtéri ferences templom és kolostor 250 évig, 1972-ig állott. Ma már csak 35 m magas tornya, mint felkiáltó jel emlékezteti az arra járókat a kommunista diktatúra embertelen, kultúra- és lélekromboló ostobaságára.
A városvezetés és egypártrendszeri ideológia döntése alapján, egy korszerű, „tájbaillő” színház építése miatt a főtéri ferences templomot és kolostort 1972-ben lebontották. Léstyán Ferenc belvárosi plébános visszaemlékezései szerint, „sem Márton Áron, sem a ferences rend nem szívesen járult hozzá a lebontáshoz. De mivel látták, hogy a templom mindenképpen kolostor nélkül marad, a ferences atyák otthon nélkül, beleegyeztek a cserébe.”

Márton Áron, Erdély püspöke a politikai és lelkipásztori helyzetet ismerve 1972. február 26-án kelt levelében a marosvásárhelyi belvárosi Plébániának a következőket írta:
„Nem szoktunk lemondani templomról sem színházért, sem megfélemlítés hatása alatt. A marosvásárhelyi templomról sem mondottunk le, nem adtuk el és nem adtuk fel, hanem felelősségünk tudatában, józan megfontolás után, sürgető lelkipásztori érdekből, megegyezve a Hatósággal, áthelyeztük a város olyan részébe, ahol arra nagyobb szükség van… A templom tornya, ami építészetileg jelentős rász, valamint a templom alatti kripta, melyhez kegyelet fűz, a sírhelyekkel együtt érintetlen marad… Magyar érték marad és lesz ott is, ahol van, az új templomot a hívek, vallási igényeik kielégítése céljából birtokba veszik, és használják.”
A politikai és városrendezési kényszerhelyzet miatt tehát, a kommunista román állam, és a róm. kat. püspökség között létrejött egyezség értelmében az új templom és plébánia helyét a vasúton túli, nyugati részen, a Maros bal partján, a rohamosan iparosodó Ady-negyedben, az Aurel Persu sofőriskola mellett jelölték ki.
Az új plébániához tartozó városrészen a belvárosi kartotékok szerint mintegy 3000 katolikus hívő lakott, akiknek lelkipásztori ellátását a főtérről elkényszerített ferencesekre bízta a főpásztor.

A templomot a volt „Munkás”-moziból alakították át.

A főtéri ferences templom minden használható ingóságát átszállították: képeket, szobrokat, harangokat, orgonát, kegytárgyakat stb. Így jött létre Marosvásárhely 2. sz. plébániája, amelynek ugyancsak Szent Imre a védőszentje, és amelyet Márton Áron gyulafehérvári püspök szentelt fel 1972 május 28-án.

2006 augusztus elsejétől a ferences templom és plébánia lelkigondozását a gyulafehérvári főegyházmegye látja el.

  

Egy emléktábla állításának története

 

         A Ferenc-rendiek (kisebb testvérek) a XII.-XVI. században a vár területén működtek. 1375-1972 között ezen a helyen volt a kolostoruk. Itt mozdították elő a lelkek üdvösségét és az ifjúság nevelését. 1972-ben, a színház építésekor a templomot és a kolostort lebontották. A ferencesek székhelyét a város nyugati szélére, az Ady – negyedbe költöztették. Ennek emlékét őrzi ez a torony.

         Ez a felirat áll a november 28-án állított négynyelvű emléktáblán a főtéri ferencesek tornyán. Ugyan a tömör szöveg különböző tartalmi rétegeket rejt magában (utal a város teréből egyre kiszoruló ferencesekre, és arra a múltra, melyben a város kulturális-oktatási életében a ferencesek döntő szerepet játszottak, a szocialista városrombolásra), egy dolog közös ebben a szerteágazó történelmiségben: a jelenben állíttatott, hogy segítse a múltra való emlékezést. Interetnikus környezetben nem hat az újdonság erejével a tény, hogy a kisebbségi nemzet emlékezőhelyeinek kijelölését megnehezítik a hivatalosságok, akiknek mindehhez kapóra jön a jól bejáratott labirintus, a bürokrácia, illetve ehhez még hozzáadódik a jog a maga kiskapuival.

        Egy ilyen történet ezen emléktábla állítása, amely a Ferenc-rendi Szent Imre Plébánia plébánosában. Sebestyén Péterben összekapcsolódott a torony lemeszelésének gondolatával. A dolgok rendje viszont a hatóságok értelmezésében nem ilyen sorrendben történik.

      Sebestyén Péter plébános, az emléktábla ötletének kezdeményezője elmondta, hogy a gondolat tavaly ősszel született az 1000 éves Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye millenniumi évfordulójának programtervezésekor. Ezzel céljuk a ferencesek örökségének őrzése és a torony titkának, múltjának felfedése a felnövekvő nemzedékek és a városba látogató túristák számára. Hogy az ötlet nem csapott át azonnal konkrétumokba, annak egyrészt a plébános elfoglaltságai, másrészt az erdőszentgyörgyi plébánoskodás idejéből szerzett pozitív tapasztalat volt az oka egy emléktábla állítás során: az erdőszentgyörgyi új templomra az emléktáblát megrendelték, elkészült, elhelyezték, megáldották.

         Vásárhelyen a dolgok nem mentek ilyen gördülékenyen. Miközben a hatóságokhoz az emléktábla felállításának jogcímén kérést adtak be, Sebestyén Péter lelkipásztor puszta jószándékból a torony alsó gallérjától lefele ennek lemeszelését indítványozta. Habár ez a feladat jogilag nem a ferencesek hatáskörébe tartozna, ugyanis a torony történetében az 1972-es egyezmény értelmében az akkori állam kötelezte magát, hogy a mindenkori hatóság a tornyot és az alatta levő kriptát épen hagyja, az egyházat kártéríti, és mivel a torony műemlék, ezért védi és karbantartja. A torony jogi helyzetéről Sebestyén Péter lelkipásztor elmondta, hogy az ügy a 90-es évektől peranyaggá változott, mert a helyi vezetés nem veszi tudomásul, hogy ez a ferencesek tulajdona.. Mindez pedig abban nyilvánul meg, hogy a telekkönyvben a tornyot nem írták át a ferencesek nevére.. A szerzetesek pereskedtek, a per még nem fejeződött be, abbamaradt és építményi jog címén az egyházé, de nincs a ferences rend nevére telekelve. Az emléktábla állításának akadályoztatása is ebből a jogilag nem tisztázott helyzetből adódott. A kérés benyújtásakor kérték a tulajdonjogot igazoló papírt, mire a ferencesek válasza a peranyag bemutatása volt. Ezen kívül egyéb akadályokat is gördítettek az ügy kivitelezésének ellehetetlenítésére. Mégis, októberben, az építkezési engedély jóváhagyásának reményében a Szent Imre Plébánia lelkipásztora felállíttatta az állványokat a torony körül, annak lemeszelésére.

           Az állványokat kölcsönkérték, ezekért helyfoglalást fizettek, és a plébánia hívei saját kezűleg – nem restaurálni-renoválni – hanem lemeszelni szándékoztak a torony alsó részét.. Mindezért a városi főépítésznő és a helyi illetékesek büntetést helyeztek kilátásba, és bűnügyként kezelték a tényt, hogy végleges építkezési engedély nélkül fogtak neki a munkálatoknak, és a híveket leparancsolták az állványokról. Az állványok ezek után egy hónapig álltak a főtéri torony körül, várva a fejleményeket. Végül az építkezési engedély jóváhagyása előtti héten lebontották és összepakolták őket, hiszen az emléktáblát nem lehetett építőtelepi hangulatra emlékeztető körülmények között felszentelni. Habár az emléktáblát a beütemezett tervek szerint sikerült felállítani, megszentelni, szinte az utolsó percben kapták meg az engedélyt a felállítására.

         A ferencesek az önkormányzattól ígéretet kaptak a torony jövő évi felújítására, és a közeljövőben a torony perének felújítását ismét kezdeményezni fogják, ami újabb kartotékokat, újabb útvesztőket jelent. Ennél viszont emelkedettebb titkos tervei is vannak Sebestyén Péter lelkipásztornak: az emléktábla alatt egy művészi, makettszerű ábrázolást szeretnének elhelyezni a torony és a kolostor eredeti állapotáról.

           Az ügy jogilag tiszta. Valóban felújítási, építkezési és mindenféle más engedély nélkül nem lett volna szabad hozzákezdeni a munkálatokhoz.. Erkölcsileg, a körülbelül 1000 lelket számláló Szent Imre Plébánia közösségének és a műemléktisztelő közösségnek nem biztos, hogy ilyen egyértelmű.

 

Forrás: Népújság, 2009

 

Egy magányos torony példája

 

Tizennyolcadik nyelvlecke

          Mint egy felkiáltójelben megszólaló intés és hívás, úgy áll a Színház téren méltóságos magányában a barátok templomának egyedül hagyott tornya. Mi a tornyokat nem Ázsiából hoztuk magunkkal, honfoglaló és országépítő őseink itt Európában ismerték meg és építették bele történelmi múltunkba, s lettek nyelvünk kifejező képei. Még ma is úgy segítjük a kíváncsi érdeklődőt úti célja eléréséhez, hogy ezt mondjuk neki: csak nyugodtan toronyiránt – előre.

          Így igaz, a tornyok irányt és időt jeleznek, s nem véletlen az sem, ha az ókor hét csodája közül az egyik éppen a pharoszi világítótorony, mert a hazatalálás nagy esélyét jelentette az éjszakában távolról feltűnő fény. Az idők során a tornyok jelekké és jelképekké is váltak. A jó száz éve Bernády polgármester úr idejében épült marosvásárhelyi főispáni hivatal is tudatunkba így rögzült: a tornyos városháza, s a Komor Marcell meg Jakab Dezső által tervezett torony ma is városunk egyik – talán legismertebb – jelképe. A Vártemplom négy fiatornyos középkori tornya pedig a Központ című marosvásárhelyi hetilap kezdőbetűjének biztos alapja.

          Ez a főtéri torony ma így magányos felkiáltójel-jelképében a legtalálóbb nyelvlecke példája, sőt példatára, ahogy Sebi páter – Sebestyén Péter szentszéki tanácsos – 2009-ben többnyelvű márványtáblán kalandos históriáját megörökítette. Csak egyetlen szó ötnyelvű előfordulása már kultúránk gazdagságát, erdélyi toleranciánk hírnevét és városunk példás megjelenítését jelenti. Milyen könnyű is így valóban nyelvet, nyelveket tanulni, ha öt világnyelven ott olvashatom az egykori barátok megnevezését, mert itt Marosvásárhelyen ma ez az öt világnyelv tartozik hozzánk: magyar, román, angol, német, latin. Ez az öt nyelven megjelenő szó, megnevezés is olyan szépen hordozza magában a nyelvek történetét, sajátosságát. Nem nyelvészi tudományossággal állapítom meg: a román fraţii minori a latin fratres minores egyenes átvétele, az angol franziskans a magyar Ferenc-rendiek megnevezéséhez hasonlóan pontos egyháztörténeti megjelölés, a német Franziskane Brüder – ferences testvérek – a hírhedt germán precizitás igazolása. S mindezeket olyan szépen oldja fel, öleli egybe a 266. római egyházfő pápaneve, aki két évvel ezelőtti megválasztásakor épp e szerzetesrend alapítójának – Assisi Szent Ferenc – tiszteletére vette fel a Ferenc nevet.

 Ötvös József 

Megjelent:Népújság, 2015. október 7

 

LINK:  
http://www.kronika.ro/eklezsia/tobbnyelvu_emlektabla_a_ferencesek_tornyan_ 

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/kegyelets%C3%A9rt%C3%A9s 
 
http://www.szekelyhon.ro/aktualis/negy-nyelven-olvashato-tortenelem/print
  
http://www.kozpont.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=5112:megsemmisitett-magyar-memlekek&catid=38:tarsadalom&Itemid=57

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/egy-mag%C3%A1nyos-torony-p%C3%A9ld%C3%A1ja

 

 





btz webdesign