Keresés
 
 
Megtekintve: 977 alkalommal
Belföldi

Életképek Atyhából

 

Életképek Atyhából

 


Mintegy ötvenen vettek részt az atyhai templomban a péntek délután tartott szentmisén, amelyen Sebestyén Péter plébános, szentszéki tanácsos tartott szívhez szóló prédikációt, ahítattal pedig Tódor Csaba, székelykeresztúri unitárius lelkész villanyozta fel a jelenlevő híveket. Ezt követően pedig sor került a kultúrotthonban kiállított fotótárlat megnyitására.

Az Orbán Balázs szemével című dokumentarista fotótáborok P. Buzogány Árpád művelődésszervező ötlete alapján indultak Székelyvarságon még 2002-ben. 

Az azóta eltelt majdnem másfél évtizedben a fotográfusok körbejárták Udvarhelyszék minden települését. Több községben albumok, katalógusok, az atyhaihoz hasonló kiállítások születtek a munkák legjavából. A fotós "körjáratot" a közelmúltban újrakezdték, a dokumentálás folytatódik.

Atyhában mintegy kétszáz felvételből válogattuk ki azt a harmincat, amely most az Élő Székelyföld Munkacsoport és segítőinek anyagi támogatásával, adományként kerül a helyi kultúrház tulajdonába.
Látlelet ez a harminc felvétel a falu 2013-as állapotáról, életképek sorozata a lakókról, akiket különböző foglaltosságaik közepette rögzítettek a fotósok.

P. Buzogány Árpád rövid bevezetője után szó esett az Élő Székelyföld Munkacsoport eddigi tevékenységéről, amellyel a Székelyföld különböző pontjain sikerült hozzájárulni a közművelődéshez és az értékőrzéshez, majd Kelemen Magdolna, a parajdi Sótörő kulturális egyesület képviselője beszélt a sóbányájáról és fürdőjéről híres nagyközségben zajló életről. A Sótörő körül kialakult egy kis zenekar, amelyben nyugdíjaskorúak és fiatalok muzsikálnak, énekelnek a maguk és közvetlen környezetük örömére.

 

A Sótörő programjainak és eredményeinek bemutatása egyúttal lehetőséget kínált az atyhaiaknak arra, hogy maguk is csatlakozzanak, önkéntes, civil mozgalom formájában igyekezzenek az értékőrzésre, s hagyományteremtő módon próbáljanak valami sajátost, valami mással összehasonlíthatatlant létrehozni. Akár alkalmi szabadidős foglalkozások keretében, akár bizonyos ünnepi alkalmakkor oda lehetne hatni, hogy a helyiekben és az elszármazottakban is felébredjen az összetartozás tudata, a közös cselekvés vágya. A Sótörő egyesület ebben partner tud lenni. Jó ötletnek látszik egy sóvidéki gyermeklakodalom megtartása, amelynek akár itteni változata is lehetne, ha azt az atyhai pedagógusok, a szülők és a gyermekek is akarják.

 

Az ájtatos és ihletett pillanat hamar elmúlik. Halványul bennünk a hirdetett ige. Bizonyságul azonban álljanak itt az írottak is. Az alábbiakban Sebestyén Péter szentbeszédének szerkesztett változatát olvashatják.


Pillanatok kifeszítve
 
     (egy fotókiállítás margójára)  
 
Elhangzott Atyhában, az Orbán Balázs szemével elnevezésű dokumentációs fotótábor anyagából válogatott kiállítás alkalmából, 2016. június 17-én.

Nézem az atyhai Kúltúrotthonban kiállított fotókat, legeltetem rajtuk a szemem. Gyönyörködöm bennük, s hízik a lelkem. Több éve készültek e felvételek, ellesett pillanatok rögzültek, kifeszítve a falusi élet valóságát egy fotópapírra, megörökítve azt a hangulatot, látványt, amelyet a fotós akkor, ott elkapott. Görnyedt hátú öregnéni, ráncaitól megszépült, kérges tenyerű paraszt bácsi, mosolygós cigánygyerekek, tinót kergető csordahajtók, omladozó falak és kerítések, izmaikat feszítő munkalovak, a régmúlt ízlését és hagyományát hirdető tulipános tornácok, a kegyetlen idővel dacoló faragott kapuk – egyszerre bájosak és könnycsalogatóak, ugyanakkor mélabút, melankóliát, valamiféle eltűnőben levő világ idilljét tükrözik vissza.

 

Nézem a képeket és gondolkodom: hol van az életerős falu? Hol az önfenntartó faluközösség? Hol az élni akaró középréteg? Elszippantotta volna a város? Vagy tán az életszínvonal, az igények növekedése, a túlélési vágy űzte el őket hazulról?

Ezek a képek egy jelenség lenyomatai. Általánosak: készíthették volna őket Csíkban vagy Kalotaszegen, Eszenyőben vagy Háromkúton, de lehet, hogy Törcsváron vagy Brádon is. Ha nincs belakva a ház, lassanként összedől. Alámegy minden. Pusztul, romlik és omlik. Olyan szomorú látvány, amikor csak várunk, elvárunk. Kezdje a másik, csinálja a polgármester, ez nem az én dolgom. Lehangoló kitapintani, ahogyan a dögség, a kényelem szedi áldozatait: elpuhít időst és fiatalt egyaránt. Sírunk, hogy nincs pénzünk, s közben a kocsmák tele, az avar, a kosz, a gaz elborítja saját életterünket. Felvesz a mocsok.

A kütyüjére büszke, a szegénységtől és balkániasodástól menekülő fiatal meg azzal áltatja magát, Londonban még vécét is szívesebben pucol, semmint hogy itthon gürcöljön a szülei földjén. Nem éri meg neki. Ennyi pénzért? És közben lassan elszakad minden kötődéstől, önkéntes hazátlanságban szenved, és őrlődik, hagyva, hogy vágyai rángassák egyik hazug ígérettől a másikig.

Pedig nem kerülne semmibe egy jó szó, egy érdeklődő köszönés, segítség. Annyit, amennyit tudunk. Egy kis igényesség, ami tartást s életkedvet adna. Az eltunyult testben a lélek is haldoklik. Nem másoktól kellene várni a biztatást, hanem elsősorban saját magunkat motiválni, és egymást: csillogó szemmel, kritizálás nélkül. Örülni, hogy milyen gyönyörű tájat, életet kaptunk Istentől ingyen, ajándékba. Megbecsülni azt, amiért őseink gürcöltek, s megkínlódtak sokkal mostohább körülmények között.
 
Az irgalmasság évének jegyében mostanság sok szó esik a cselekedetekről. Arról a hétről, sőt arról a tizennégyről, amelyről Jézus is beszél a végítéletről szóló példázatában: a testiekről és a lelkiekről. A középkor óta a keresztút állomásaihoz társították, segítségükkel levehetjük az életutunk állomásain jelentkező „rontást”. Éhezőknek ételt, szomjazóknak italt adni,fájdalmakat békével tűrni, kételkedőknek jótanácsot adni...

 

A kiállítás képeit nézve épp ez utóbbin tűnődöm el.

Milyen jó tanácsot adhatsz annak, aki kételkedik? Milyen tanácsot adjon másnak az, aki maga is bizonytalan? Hiszen annyi mindenben csalódott, annyi illúzióját lerombolták, annyi eszményétől megfosztották, annyi értékét elvették, annyi példaképe vált hiteltelenné, nem csoda, ha rezignált lesz, és belső iránytűje már nem mutatja a pontos célt. 

Már a kifogásaink is megvannak: minek mozdítsak itt valamit is, ha senki nem értékeli? Minek higgyek, bízzak, szeressek, ha nem éri meg a befektetés? 
 
Kivel tartsak ki, ha mindenki menekül a süllyedő hajóról? A végén már semmi jót nem veszünk észre, minden és mindenki gyanús lesz, fenntartással kezelünk mindent, amit látunk és hallunk. Emberi kapcsolataink is rámennek.

Nos, valahol itt kellene-lehetne elkezdeni az építkezést, az újjászületést. Amikor az ember eltéved, általában visszafordul oda, ahonnan elindult, mert visszafelé legalább ismeri az utat. Az a biztos pont. Ez olyan, mint az első szerelem. Oda kell visszatérni, ha a kiégés, a lelki sivárság közelít. 

Azt hiszem, ez lenne halódó, lepusztulófélben lévő, jövőképüket veszítő falvak, kisközösségeink esetében is. Akkor tudja egy falu kezébe venni a sorsát, ha élni akar. Ha nem vár mindent mástól (polgármestertől, megyei tanácstól stb). Ha az ember képes túllátni a saját (önző, személyes) érdekein, le tudja nyomni a bensejében ágaskodó, legyintő közömbösséget, és kilép a kapun. 

Ezt kellene tennünk minden árván hagyott faluban. Akik még élünk s élni akarunk. Szomszédokul, utcánként, tizesenként. Tegyük rendbe a sáncot, csináljuk újra a ledőlt kerítést, kaszáljuk le azt a füvet vagy burjánt a köztéren, a temetőben, tegyünk virágot a keresztfa elé, igazítsuk meg a csorgót, szedjük fel az útról a ganét, a szemetet. Legalább egy hónapban egyszer gyűljünk össze, énekelni, beszélgetni. Ott a rokonság, a városba elkerült fiaink-lányaink, akik sok jó ötletet hozhatnak, segíthetnek. Ne legyünk anyátlanok.
Adjunk magunkra.

És ebben nagy felelőssége van azoknak is, akik elszármaztak, s azoknak is, akik itthon maradtak. Újítsuk fel újra és újra a kapcsolatainkat. Tegyük félre a sértődöttségek, az előítéletek romboló, beszűkítő, ártó eszközeit. Ezek helyett lépjünk közel egymáshoz. Sok rejtett tartalékunk van még.

Anyagiak: föld, állatok, természeti kincsek, adottságok, szellemiek: élettapasztalat, tudás, apáink bölcsessége, hagyományaink, s nem utolsó sorban lelkiek: az egyházi közösség, ünnepeink,imaalkalmaink, személyes istentapasztalatunk, gyermekkoris későbbi istenélményeink, nagy lelki mintaképeink mind-mind sürgetnek és ösztönöznek az összefogásra. Sok szépet, jót is megértünk már, biztos, hogy szívesen visszaemlékezünk rá. Aranyhegyen ülünk, s talán fel sem fogjuk azt a természeti-szellemi-lelki potenciált, ami bennünk rejlik. Helyi erőforrásainkat használjuk ki, ötleteinket tegyük közösbe, rakjuk oda a csülköt, s fogjuk meg a dolog végét, mert nemcsak a felelősségünk nagy, de az öröm is, melyet a termékeny munka után érezni fogunk. 

 

Kérjük a Jótanács Lelkét, súgja meg, mi az, ami előre visz, amiben én lehetek a közösség javára, amiben én segíthetek, különösebb uniós vagy politikai segítség nélkül. Leheljünk új életet régi hagyományainkba, ha kell, találjunk ki újakat, töltsük meg tartalommal a régi kereteket, hallgassunk az idők jeleire. Szálljunk be mi is az önrésszel az „isteni projektbe”.  Azért teremtett ide, hogy itt építsük az Ő országát, s nem idegen földön, rabszolgaként.
 
Élni akarásunkat maga sürgeti isteni parancsával, hiszen Ő nem a holtak, hanem az élők Istene.
 
Sebestyén Péter
 
Ezúton köszönjük Sebestyén Péter barátunk, állandó munkatársunk közreműködését. A Jóisten fizesse meg, s adjon erőt a továbbiakhoz, hogy minket és másokat is biztathasson, ragaszkodásra buzdítson, ha messzire tévednénk jobbik énjeinktől.

A rendezvényről videófelvétel és fotóriport is készült. Hamarosan jelentkezünk egy hangos és mozgóképes beszámolóval is.

Szabó Károly felvételei

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport




« vissza
 
 





btz webdesign