Keresés
 
 
Megtekintve: 980 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - szépirodalom

Pityókabor

 

Pityókabor

 

         Zsákolni kellett. Szerre mindegyiket hátra venni, s felhordani a teherautóra. Előtte meg a pincéből szekérre pakolni. Általában két-három székely társult, kocsit fogadtak, s valamelyik regáti város piacáig utaztatták a csíki valutát. A moldvai testvérek örültek, mert házhoz jött az élelem. Csupán kimentek a piacra, sorban álltak érte egy kicsiddég, s megvolt a flekken mellé való. Híre is volt a csíki pityókának. A székelyek is megtanultak néhány regáti szót, esetleg a katonaságból is emlékeztek annyira, hogy, csak úgy,  őket  sem lehetett már eladni. A pityókát  annál inkább.

         Még fagyos volt a hajnal, de a városiak már tömött sorokban álltak, hogy mindegyiknek jusson a szebbjéből. Alig pirkadt, már lökdösődtek, s szemmel láthatóan nyomultak a pityókás zsákok irányába. Megszokták a sorbanállást, ezzel nem volt gond, kivételezni se akart egyik sem, csak rég nem láttak ilyen szép termést. Főleg nem az „aprózárban”. Az alkalmi eladók is vették a lapot, félig viccesen, félig hangosan kurjongattak a regátbéliekhez, kedvcsinálónak. Egy kicsi reklám, kézügyesség, máris araszoltak elé felé a vevők.

Anti bá fújta a tenyerét, össze-össze dörzsölte, köpött egyet s elrikkantotta magát:

– Hájdec, hájdec, bun kártóf!

         De valamiért a komája sora jobban haladt. Nála is szép, egészséges krumplik voltak, szinte roskadt össze a pultként szolgáló alkalmatosság, de hogy, hogy nem, a keresztfia kötényibe jobban gyűltek a százasok. Bölcseszku volt rajtuk, otthon jól meg kellett dolgozni értük. A falusi ember évi munkája gyümölcsét vehette számba ilyenkor. Ennyi pénzt, egy bogban nem is igen látott addig.

         A suhanc, aki a szomszéd asztalnál árult, jókedvvel tessékelte a vevőket,  s azok jöttek is szaporán, szinte mindegyikük több szatyorral vásárolt. Anti bá egyre csak bosszankodott, kezdte unni már az egészet. A pityóka nem akart fogyni. Már-már arra gondolt, elcseréli szőlőlére, mert, ha nem, egy hónapig is itt rostokolhat a drága kóst mellett. Egyre csak dohogott, s taszigálta a kucsmáját megizzadt homlokán:

 – Nem, nem, nem menyen!

Hanem aztán úgy szürkülettájt, amikor elfogyott a komája készlete, a gyermek átjött hozzá:

– Szusszanjon meg, kereszt, addig én átolveszem.

         Úgy is történt, s szempillantás alatt kezdtek ürülni az ő zsákjai is. Mintha lidérc bújt volna belé, a legényke olyan serényen mérte, szorozta, töltötte s rakta belé a dámák és urak táskáiba, hogy egyszercsak azt vette észre, nincs már mit eladni. Anti bá fel is szusszant, s két tábla csokoládéval honorálta a bésegítést:

 – Me ne, tedd el, otthon majd jólesik!

         Közben megszólaltak a városka nagytemplomának harangjai. Esti keresztútra hívták a hívőket. Csángóvidéken ugyan nagynak nevezték, de meglehetősen szegény, falusi templomnak tűnt. Eszébe is jutott, amit gyeremekkorában hallott arról, hogy mit vernek ki a harangok? Az attól függ.  A csíki nagyharang azt veri ki:

 – Sonkaa, szalonnaa...! A hegyen túliaké általában kisebbre sikeredett, s csak ezt hajtogatta: – Túróó, zsendicee...!

         Anti bá nemcsak komás keresztfia apjával, Jánossal; jóbarátok, szomszédok, sőt katonacimborák is voltak. Együtt leventéskedtek, Dorohójban is egy századnál szolgáltak. Földjeik is egymás mellé voltak kimérve. Szerették asszonyaikat, az egymásét is. Így aztán akadt beszédtéma s még inkább ürügy arra is, hogy rendre összekocolódjanak. Tavaly tavaszon is úgy átjött a kománé hozzuk, hogy bé se szólt, hogy köszöntse a feleségét. Egy diszke tinót vezetett láncon, s csak bekiáltott:

– Anti, a bikát csapd ki!

Lett is nagy családi cirkusz, mert senki nem a szerződött bikára gondolt, hanem mindjárt őrá. Mintha neki kellett volna, hogy megtermékenyítse a kománét...

Pedig szentül hitte, hogy az asszony egy áldott, jó, hűséges teremtés. Komasszonya amúgy szerette kényeztetni magát, ha kellett, az ura elől is bekanalazta a levest. A házi tejföl meg ugyanvalóst kedvencének számított. Nem volt ritka, hogy a tejes puliszkánál állandóan csak a tej jutott el a férje tányérjáig, mert, mielőtt pottyant volna belé a föle, a kanál nyelével visszatartotta, hogy aztán amikor az övébe töltötte, valahogy mindig beleszaladjon. Ilyenkor egyet hümmentett, s a helyzeten már nem lehetett változtatni. Sokadjára aztán János is megelégelte, s egy alkalommal azt találta mondani az asszonynak:

– Há te Rózsi, vajeccer nekem es lehet hümm...!

Az is megesett, hogy együtt indultak a vásárba, de menet közben úgy összevesztek, hogy János egyedül ért a piacra, s Anti csak nagy későn, istentudja, hogy jutott oda. Heccelték is ezért a felszegiek sokáig:

– János, hogy értél ide?

– Hát kérlek szépen, a tetőig a szeker megett, s utána gyalog...

Anti bá rég tervezte, hogy rendes bort fog inni, nem azt, amit a boltban árulnak, ő biza megpróbálja a lehetetlent: pityókából csinál bort. Az a biztos. Nem azért gürcölt világéletibe, hogy ennyit ne engedjen meg magának.

A többiek csak hüledeztek, csóválgatták a fejüket, de ő olyan volt, hogy amit egyszer a fejébe vett, azt véghez is vitte.

Most, hogy összepakoltak a piacon, egyet gondolt, s azt mondja :

– Gyere fiam, vegyünk bort...

– Há métt, keresztapám, otthon nincs elég?

– Jó, jó, de ez pityókabor!

 

LINKEK:

http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/pity-kabor

http://www.eirodalom.ro/publicisztika/item/3030-pity%C3%B3kabor.html#.V5s4uNJ961s




« vissza
 
 





btz webdesign