Keresés
 
 
Megtekintve: 955 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - szépirodalom

Negrócukorka

 

 

Negrócukorka

 

         Feri atya vidám ember hírében állt, szegről-végről székely felmenőkkel. Előző állomáshelyein is szerették vicces modoráért, jókedvű életszemlélete csak úgy árasztotta a derűt. Prédikációiban folyton elsütött egy viccet, ízes beszédéért még a templomkerülők sem tudtak haragudni rá. A templom körüli kalákák rendre népünnepéllyé nőtték ki magukat, mert nemcsak szóval tartotta  a közmunkásokat – egyházközsége apraját-nagyját –, hanem minden földi jóvál elterektálta. Ha nem is kaptak napszámot vagy „ködbért”, de azért jókat nevettek elszólásain, ösztönös kurjantásain. Múlt ősszel pont dióverésre hívta meg a fiatalabb legényeket, gyűlt is szaporán a termés. Kasokba összeszedték, zsákokba rakták, s fel vele a padlásra. S hogy csóré kézzel ne eressze el őket, mindenki kapott egy-egy diót. A suhancok nagyot néztek a fizetségen, nem tudták  ez vicc-e vagy komolyan gondolja. Mire a pap így zárta le a kételyt:

 – Fiaim, a lelkemet is odaadnám, de nincs...

 

***

         Azt, hogy a vőlegény késik, most sem tragikusan fogta fel. Biztosan így rendelte a Fennvaló. Végülis ő a menyasszony papja, jöjjön érte a  vőlegény, ha asszony kell neki. A toronyóra már jócskán elütötte a hatot. Úgy félórája-forma el kellett volna kezdeni a misét. De ilyenformán még a beharangozásnak is lőttek. A vőlegény?  Sehol.

         Feri atyán - nyugalom ide s tova - egy idő után erőt vett a lámpaláz. Vakarta a fejét, töprengett, járt fel-alá a templomban, közben elszopogatott még egy negrócukorkát, erősen nem szívlelte, ha valaki rágózik. Már az Úrral is hadakozni kezdett gondolatban:

 – Miért tetted ezt velem?

         Mint a nyűgös gyermek, aki kimenne a házból, de nem találja az ajtó kulcsát, járt-kelt, egyre gyakrabban pillogtatva órájára. Félig hangosan már szidta is, mint a bokrot:

– A szecskáját neki, ’há hol vagytok csirkefogók?! Na jertek csak, mert kezelésbe veszlek, ne félj... Azért ki-kisétált a templom elé, haddlám van-e valami jele a lakodalmas népnek, de bizony nem akaródzott jönniük. Az idő meg telt szakadatlan: tíz perc, húsz, majd négy fertályóra is  lement tán.

         Közben pedig a násznép is toporgott a tanácsháza előtt. A zenekar szakadatlan az esti repertoárt próbálgatta. Főleg a klánétás volt bajban, mert mostanában rég nem hívták, s pocakja is jól ráfittyent a nadrágszíjára. Nyakerei kidagadtak, egyre nehezebben fújta a szerszámot, elébb-elébb cserélgetve a nyáltól átnedvesedett nádat. Emiatt már a  kanyarokban is megszakította a ritmust, sehogyse jött ki a dallamsor egy szuszra. A gazda próbált ugyan intézkedni, sietősen tett-vett, fontoskodott, évődött a családtagokkal, s maroktelefonon folyton tudakolta, hol a vőlegény, de ügyekezetét egy idő után már senki nem vette komolyan.

         Aztán jó későre mégis, az utca vége felől autódudák s kocsik tülkölése hallatszott. Előkerült a férjnek leendő. Kiderült, hogy repülővel érkezett Irakból. Alig eresztették el a kiküldetésből, ráadásul a gép is késett.

Na de, hál’Istennek itt van. Fő, hogy megjött.

         Megnyugodtak a „vészmadarak” a leányos háznál is. Felálltak szépen, sorjában, ahogy a szokás megkövetelte, s elindultak a házasságkötő terembe. Ott már erősen vártak rájuk. Miután az ifjak és a tanuk ellátták kézjegyükkel az iratot, a jegyző koccintott velük, s vonulhattak volna is a templomba.

          Csakhogy épp mikor hörpintett még egyet a násznagy,  ecceribe akkorát csattant odakünn a mennyeknek kapuja, hogy zengett belé az egész épület. A pezsgőspohár kirepült a kezéből, s már estibe törött is. Soha nem látott eső, mit eső, felhőszakadás zúdult alá, s torpantotta meg az egész ünnepséget. Mintha dézsából öntötték volna. Se ki, se be az épületből. A megszeppent rokonok, barátok csak álltak meredten, mígnem hirtelen a menyasszony keresztapja rázendített egy nótára. Ezzel is telt az idő, s oldódtak a feszült inak. A terembe visszatért az élet. Felocsúdtak. Biza, jó órába is belételt, amig annyira megenyhült az ég, hogy kimerészkedhettek a tanácsteremből, s irányt vehettek a templom felé.

         Méltóságteljesen vonultak be az istenházába. A násznép zsivaja lassan szünni kezdett. A szertartás oadaillően magasztos volt,  emelkedett szépségét a színes  üvegablakokon beáramló fény tovább tetézte.

Azt azért meg kell hagyni, kitett magáért a plébános, de rendesen, elvégre egyszer van esküvő. S mint a mesékben, hogy romantikusabb legyen: gyertyafényben, az Úr világosságát jelző gyertyák világánál. A vihar ugyanis szó szerint kiverte a biztosítékot. A gondnok eleinte még próbálkozott valami kezdetleges áramfejlesztővel, de csak annyit tudott lihegni a harangozónak, mielőtt az ünnepeltek odaértek volna, hogy, azt mondja:

– Eleget tekerem, de nem veti bé...! 

A  falu órákig elsötétült.

         Dehát mi szebb és különlegesebb egy gyergyafényes esküvőnél? A pap tudja kívülről a szertartást, a kántor behunyt szemmel is nyesi, a sípok keze ügyiben vannak, s a harangozó meg rendületlenül fújtatott. Az ifjú pár úgy érezte, ennél fennköltebb, különlegesebb rendezést egy fizetett koreográfus sem produkálna. Ragyogott az arcuk a boldogságtól: szebben sikerült minden, mint ahogyan egyáltalán remélhették. Emlékezetes maradt egy életre. Meggyőződhettek róla, hogy a véletlen nem más, mint a Gondviselés fedőneve. Hálát is adtak ezért az égnek, halk csók csattant, vették az áldást, és egymásba kapaszkodva, mennyei érzésekkel lépkedtek kifelé, miközben  a templom falai  majd megrepedeztek a rögtönzött ünnepi kórus  öblös hangjától.

 

***

         Lakodalmi szokás volt, hogy a  menyegzős felvonulás előtt „elkötik” az utat. Messze a fogadó – ahol terített asztal és táncparkett várta az arát, a vőlegényt és a nagyérdeműt –, így hát ez idő alatt többször is próbálkoztak volt osztálytársak, legénycimborák, potyaleső, vállalkozó szellemű fiatalok, hátha próbára teszik a szervezők és ünneplők türelmét, ezzel is fokozva a hangulatot. Egy kötelet vagy madzagot húztak ki eléjük derékmagasságban, ezzel az ünneplő sereg megállásra kényszerült.

         Hogy a gazda mentse a helyzetet,  egy feles pálinkával  próbálta elintézni, abban remélve, így könnyebbé válik az akadálymentesítés. Igen ám, de ahhoz a találós kérdésekre illett válaszolnia. Ilyenek, hogy:

– Hol fekete a menyasszony...?  – Hát a négereknél!,

– Hol süt bé a Nap a Jordán vizébe...? – Ahol éri...!,

– Egy tiszta, zsír új bőrcsizmának mi a hibája...? – Hogy nincsen párja!,

– Mit ér egy vadonatúj cserép a háztetőn...? – Lécet...!,

– Mikor állt Jézus fél lábon...? – Amikor ült fel a szamárra...!

       S persze derültek jókat menet közben, mert akadt olyan is, hogy vőfélyuram a kérdésére nem kapott választ. Ilyenkor leengedték a kötélakadályt, s a menet folytathatta útját. Az üveg köményes ha nem is, de legalább a vőfély megúszta.

         Az egyik ilyen akadály már a falun kívülre esett. Eleinte fel sem tűnt, de ahogy közeledtek, egyértelműen kirajzolódott, hogy nem tréfa. Valóságos úttorlasz. Az imént elvonuló ítéletidő áldása: hegyomlás. Nosza riasztani kellett az útügyeseket, elhárítandó a katasztrófát, míg aztán kerek másfél óra után annyira sikerült eltávolítani az úttest egy részéről a törmeléket, hogy legalább abban a félsávban átaraszolhasson a násznép.

Mondá is a vőfély mellett álldogáló Feri atya:

 – Hej, te Lajos, én ha ennek a vőlegénynek a helyében lettem volna, már akkor gyanút fogtam volna, amikor a repülőm késett...

A prímás közben rázendített. Bentről aranysárgán gőzölgő tyúklevest hoztak, zsolnai porcelánban. Maga a vőfély tette a tálat az újdonsült házaspár elé.

         Esztendő múlva mégis elváltak.

 

LINKEK: 

http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/h-zilaska

http://www.eirodalom.ro/publicisztika/item/2785-negr%C3%B3cukorka.html#.VtSbHPmLTIU

https://eloszekelyfold.wordpress.com/2016/03/02/negrocukorka/

 




« vissza
 
 





btz webdesign