Keresés
 
 
Megtekintve: 883 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - szépirodalom

Egérút

    Lajos atyát nemrég helyezték plébániára. Nagytermetű, kajlahátú, langaléta teremtmény, méreteiben is szokatlanul elütött az átlagtól. Amikor beköszönt a szakácsnőnek, az ijedtében kiejtette a kanalat a kezéből. Frissen sült plébánosként első teendői között az otthonkészítési program megvalósítása szerepelt, hiszen elődjeihez képest nagyságrendekkel nagyobb asztalra, székre, ágyra volt szüksége, hogy legyen legalább egy szobányi berendezett lakása. Futottak is szanaszét a tanácsosok, érdeklődtek az asszonyok jobbra-balra, hol lehet ilyen „kiszerelésben” bútort találni. Amúgyis rég tervbe vették a bútorzat cseréjét, a gondviselés viszont megsürgette, hogy most esedékes.

    Első éjszakáját összegörnyedve, csecsemő pózban kínlódta végig. Meg is lett az eredménye. Valami rémisztő álmot láthatott, akart fordulni egyet, mindenestől, de aztán megtörtént, amire ő sem számított: nagy reccsenés, robaj, földrengésszerű kalamajka kíséretében az ágy letörött. A nagy test huppanásától a falak is megremegtek. Egyszeriben a padlón találta magát. Nem volt mit tenni, magára göngyölte a takarót, bekucorodott az asztal alá, hogy védve legyen. Ott húzta ki valahogy reggelig.

   Aznap fontos eseményre volt hivatalos. A nuncius épp a városban tartózkodott, a püspök, akinél titkároskodott, meghívta tolmácsnak a fogadásra. Hivatalos volt mindenki, aki a város elitjének számított.

    Lajos atya felnézett volt főnökére. Mint közvetlen munkatársát is nagyon tisztelte. Amolyan atya-fiúi kapcsolat alakult köztük. Tíz év alatt hozzászokott, kiismerte fortélyait, gátlásait és erényeit is, tudta minden mozdulatát, idő előtt elkapta tekintetét, élvezte szavajárását, tudta, hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben, mi az ízlése a divatban, melyik fagyit vagy sörfajtát szereti. A püspök szerény ember. Nem mindig él a kényelem eszközeivel, bevásárolni, intézkedni is rendszerint busszal, metróval jár. Volt úgy, hogy egyedül bandukolt, de sétáira időnként a titkárát is magával vitte. S bár nyugdíjas volt, mielőtt buszra szállt, jegyet vett, mint minden rendes ember.

    Történt, hogy városjáró útjainak egyikén, az egyik állomáson fölszállott két marcona jegyellenőr, és elkezdték sorra venni az utasokat. A püspök halántékát kiverte a veríték. Aznap nem azt a kabátot öltötte magára, és hiába kotorászott a belső zsebekben, elsápadt a tudattól: a nyugdíjas igazolványa sehol. Civilben, kopott szürke zakóban, fehér ingben. Fekete nadrágjából széttaposott cipőkben kandikált ki a lába. Akár egy lestrapált  csavargó proletár „szerelésben”. Kopasz fejét lehajtva nézett ki az ablakon, de már nem tudta visszatartani a feszültséget, ami csak nőttön nőtt, mihelyt az ellenőrök egyre közelebb kerültek. Mintha csapdába ejtették volna, mintha rajtakapták volna, úgy érezte magát. Valamiféle megsemmisülés-érzés lett úrrá rajta; mint akit kupán vágtak. Lebukott. Oda a püspöki cím, a presztízs, a tekintély. „Még te beszélsz erkölcsről?”, kérdik majd. Nesze neked szentfazék, nesze neked egyház becsülete! Most mutass jó példát! Bezzeg, tanítod másnak, te meg kihúzod magad a törvény alól... Lám a püspök bliccelhet, hisz’ neki meg van engedve. Mert vannak egyesek és kettesek...

    Sorjáztak, cikáztak benne az ördög ügyvédjének érvei, hogy megalázzák. Aztán egyszer csak ott állt előtte egy kigyúrt, szigorú „hivatalnok”, egyenruháját megigazítva, szúrós tekintettel nézett. A püspök életösztöne azt sugallta, mégiscsak elejét veszi a balhénak, ha ő kezdeményez. Kissé lehajtotta fejét, hogy kopacsága még jobban tükröződjék, majd csak annyit szólt:

– Nyugdíjas vagyok!

Ekkor az ellenőr arca hirtelen megváltozott, szemében mintha kigyúlt volna a szeretet lángja, csak annyit mondott:

– Uram, rosszul mondja, ön, életkorára való tekintettel nem esik a jegyváltási kötelezettség hatálya alá. Szép napot kívánok!

A püspök még mindig feldúlt lelke hálával és csodaérzéssel keveredett. Az iménti eksztázistól elkábulva, kimerülten rogyott le a székre.

Földre sújtva és felmagasztalva, mintha csak a Megváltó bőrébe bújt volna. Nagypéntek és húsvét egyszerre érte utol.

    Lajos atyában évekig vibrált a történet. Valahányszor a püspök elmondta, mindannyiszor újraélte, s elment tőle az ereje. Szinte átvette „munkaadója” megalázottságát és megdicsőülését. Valóságos gyermeki ragaszkodással viselte szívén püspöke sorsát akkor is, amikor már nem dolgozott az aulában. Volt eset, hogy homlokon csókolta a múzsa, és beugrott prédikálni a püspök helyett egy  eldugott plébánián. Utána pedig azt írta neki a plébános levélben: „jövőre jobb hangú szónokot keresek majd, mint te.” Zárójelben pedig megjegyezte: „(csak semmi önérzeteskedés)”...  

    Most is azzal a szándékkal készült a fogadásra, hogy segítségére lehet a temérdek előkelőség, vezetők, híres emberek társaságában, főpásztora oldalán. Tudta: kissé nehezen boldogul püspök az angol nyelvel, gondolta, szakít annyi időt, hogy besegítsen, amíg új titkár érkezik a püspöki kancelláriához.

Illendően kicsípte magát, ahogy egy diplomáciai bemutatkozásnál dukál, és igyekezett megjelenésével is a magabiztos, vígkedélyű, de komoly, szolgálatkész munkatárs benyomását kelteni.

Pontban tizenegykor érkezett is a nuncius. Püspökével elébe siettek a Kultúrpalota bejáratához. A fogadás a díszteremben történt. Miután kölcsönösen köszöntötték egymást, a püspök elé járultak a hivatalosságok is, majd bemutatkoztak. Ezt követően a szentszéki követ kíséretével bevonult a nagyterembe. A város polgármestere szívélyes szavakkal üdvözölte a magas rangú vendéget, majd felkérte, szólna hozzájuk néhány szót.

    A nuncius elkezdte beszédét. Lajos atya tolmácsként fordította. Az ötödik mondat után, az egykori szálas termetű titkáron furcsa érzések kezdtek erőt venni. Enyhe bizsergető érintések a bokája, majd a sípcsontja, később a combja körül. Mintha kotorászott volna benn valami. Mint amikor napozás közben egy fűszálat végighúznak a hátadon. Mint amikor csiklantani kezdik a hónaljadat vagy a talpadat. Mint amikor egy egér mászik fel a nadrágodban, s te is benne vagy. Hirtelen a katonaság emlékei futottak át az agyán. Az őszi kukoricaszedések és csuhévágások, amikor éjszaka az egerek keresztül-kasul zongoráztak rajtuk, majd reggelenként alig tudták kirugdalni őket a bakancsukból.

   Szinte elállt a lélegzete. A nuncius egyre csak beszélt, de ő már rég arra gondolt: egér van a nadrágomban!... Jön felfelé. Meg-megáll, még fennebb merészkedik a piszok. Itt, helyben mindjárt összetojom magam. Legszívesebben ordított volna. Egy ideig próbált nyugodt maradni. Csak nem veszítheti el ilyen könnyen a lélekjelenlétét!?... Ösztönösen tapogatni, majd csapkodni kezdett, ott, ahol a mocorgást érezte. Egy kis csend, majd megint, erősebben, rámenősebben folytatódott ez a hülye érzés. Patthelyzet. Kiabálni, ugrálni nem lehet, kifutni nem tud, de viselkedni muszáj. Mit lehet tenni? Ilyenkor mi a megoldás? Van erre szabály egyáltalán? Hogy lehet innen lelépni? Hogy szabadulhat meg az egértől? – kérdezte a lassan egyre több, feszülten rámeredő szempártól.

Óvatosan hátrébb húzta a széket, lassú, kimért hátralápésekkel a bejárati ajtóhoz araszolt, majd becsukta maga mögött. A teremőr is megriadt ijedt tekintetétől:

– Hol van itt egy szoba, ahol a nadrágomat lehúzhatom? – kérdezte a pap most már kétségbeesve, mint mikor kapaszkodót keres az ember, mielőtt zuhanna a mélybe.

– Ilyen nincs itt, tisztelendő úr!

– De kell lennie! – erőltette most már teljes zavarában a pap.

Nem messze tőlük, a folyósó túlsó felén a takarítónő épp kilépett a raktárból. Mikor meghallotta a bajt, intett Lajos atyának:

– Ide tessék bejönni.

    Teljesen kimerült már, amikor bejutott a raktárba. Szíve kalimpálása alábbhagyott, de még mindig kapkodva kereste a cipőfűző végét. Amint lerántotta a cipőit, érezte: szinte már a derekánál tart az állatka. Sikerült végre lerángatnia magáról a nadrágot, de akkorra az egér is menekülőre fogta. Két rázásra kinn termett belőle. Mire észrevette volna, hogy fejbe kólintsa vagy agyontapossa, addigra a seprűk s a dobozok között nyoma veszett.

    Valaki döngetni kezdte a raktár ajtaját. Kinyitotta. A püspöke volt. Szelíden csak annyit szólt:

– A nuncius úr téged vár.

– Azonnal jövök, válaszolta.

    Rendbeszedte magát, majd félve megnyitotta a nagy terem ajtaját. A rászegeződő tekintetekből kíváncsiságot, csodálatot és értetlenséggel vegyült számonkérést olvasott ki. Aztán egy csattanás hallatszott. A nuncius tapsa volt az. Majd a kezdeti meglepődés után a püspök is rákontrázott. Lassan a teremben lévők is belekapcsolódtak.

    A fergeteges tapsviharral mintha azt jelezték volna: Csakhogy túlélted! Mind neked drukkoltunk!

LINKEK:

http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-egerut/

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/eg%C3%A9r%C3%BAt

http://www.eloszekelyfold.com/web/I876--C28--Publicisztika--Egerut.html 

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/eg%C3%A9r%C3%BAt




« vissza
 
 





btz webdesign