Keresés
 
 
Megtekintve: 806 alkalommal
Alkalmi írások - Méltatások

Mennyei derű

 

Mennyei derű

 

           Pár napja került kezembe egy amerikai jezsuita azonos című kötete, a humor, a nevetés és a lelki élet kapcsolatáról. Mintha csak a tréfás kedvű Gondviselés játszadozott volna velem, miután - az alig egy hét alatt a mennyei öröm országába költözött két nagy ívű humorista-színész, - Robin Williams és Bajor Imre (R.W. állandó magyar hangja) néhány nagysikerű filmjét volt szerencsém újra megtekinteni. Elgondolkodtatott a színész őszinte valója, mert hitelesen alakított szerepeiben, sziporkázó humora mögött is ott bujkált valamiféle szomorúság, belső nyugtalanság, s amint az élete is mutatja, bizonyos fajta boldogtalanság.

 James Martin SJ könyvét olvasva aztán kitárulkozott előttem Istennek egy kevésbé ismerős, szokatlan, de mégis valóságos arca: aki mosolyog, aki derűs, aki tele van életörömmel…

           A szerző, bőséges történelmi, bibliai és szakirodalmi hivatkozással, kilenc fejezetben tárgyalja a humor, a jókedv, a nevetés, az öröm „problematikáját” könnyed, olvasmányos, viccekkel teletűzdelt stílusban, és arra „lyukad ki”, hogy az öröm erény. Nélkülözhetetlen a mennyországba való felkészüléshez. Az öröm, a nevetés az egészséges lelki élet része. Az öröm a szeretetből táplálkozik, és Isten maga a szeretet. Isten jókedvében teremtette az embert és határtalan a „fantáziája”. Mindig képes meglepni minket. A humorral mi is „elejébe mehetünk” gondviselésének. Máskülönben ő tanít móresre, és „húzásaival” Ő kényszerít térdre minket. Ha kell lovagias, ha kell, megviccel minket.  Átlépve törvényszerűségeken és „tudományos”, vagy közmegegyezéses szabályokon: más mértékegységgel mér, mint mi, másképp „osztja a kártyákat”. Az utolsókból elsők lesznek, a mustármagból fa terebélyesedik, az utcanők megelőzik a törvénytudókat…

           Ezért nekünk is „vissza kellene hoznunk a mosolyt, a nevetést, a jókedvet, a humort a keresztény élet perifériájáról a szívébe”.

           Az Ó- és Újszövetség tele van humoros történetekkel, megmosolyogtató példázatokkal. Ábrahám, Nóé, Jákób, Jónás és a többi bibliai főszereplő mind mélységes kapcsolatban vannak Istennel, és ez a bizalmi viszony teszi örömtelivé néha fájdalomtól sem mentes életüket. Mert az öröm azokra jellemző, akik ezt a bensőséges viszonyt ápolják, és akik hálásak Isten áldásáért.

          A jezsuita író finom különbségeket tesz a humor, a vicc és a nevetés között. Mint mondja, a „humor, a komikum iránti fogékonyság nemcsak képesség, hanem fejleszthető, tanulható. Bizonyos helyzetekben is benne rejlik.” Lehet egészséges és lehet káros. „Olykor pontosan nehéz megmondani, valami mitől humoros, miért tűnik viccesnek, hogy miért is nevetünk. Az udvari bolond vagy a bohóc ugyanakkor az a figura, aki gyakran felismeri az igazságot. Mert ami vicces, az gyakran igaz is.”

 A nevetés viszont cselekedet. Az öröm természetes kifejeződése. Ellentétben az örömmel, de hasonlóan a humorhoz, a nevetés lehet pozitív vagy negatív előjelű. Ha valaki a viccünkön  képes nevetni, az beragyoghatja egész napunkat. Ám ha valaki rajtunk nevet, az tönkreteheti. Az öröm mindig a tiszta szívből, a szeretetből, Isten jelenlétének önkéntelen felismeréséből ered. Tiszta lélek, belső béke nélkül, hátsó szándékkal humorunk könnyen epés cinizmusba, maró gúnyba csap át, nevetésünk röhögéssé vagy ízléstelen csúfondárossággá változik. A fintor, a grimasz, a komolytalan, felszínes, mindenből viccet csinálás, nem a lelki intelligencia jellemzője. A jézusi öröm, életkedv fesztelen és felszabadult, sosem bántó, még akkor sem, ha éle van és sokatmondóan mély.

 Humor nélkül élni lehet, de nem érdemes.

           A humor a lélek immunrendszere, belső egyensúlyunk karbantartója. Nem mások kigúnyolása a cél, nem megalázni akar, sem erőfölényt fitogtatni. A találó helyzetfelismerés, inkább a mélyről tör elő, és a nyelv leleményes fordulataival képes helyreállítani a fonákjára fordított világot.

           A humort nem vehették el tőlünk a huszadik század nemzetsorvasztó történelmi leckéi sem. Emlékszem, a 90-es évek elejére, az egyik csíksomlyói ifjúsági találkozóra,  amikor a zsúfolásig megtelt kegytemplomban egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltunk, és mise alatt, törökülésben ittuk a börtönviselt P. Godó Mihály jezsuita szavait. Élvezetesen, szemében tűzzel beszélt mi meg lélegzetvisszafojtva hallgattuk: „Tudjátok, a kommunista börtönben az imádság és a szűrő nélküli cigaretta mellett a humor tartotta a lelket, őrizte meg az ember lélekjelenlétét, méltóságát, hangos kacagással űztük el a halálfélelmet…!” Mint mondta, énekeltek, a falakon keresztül morze-jeleket adtak le egymásnak, és nagyokat kacagtak, az őrök meg nem tudták, hová tenni a dolgot. Ugyanezt erősítette meg napjaink nagy élő hitvallója a Gulágot megjárt P. Olofsson Placid atya is.

           Öröm nélkül nincs tehát pozitív gondolkodás, nincs bizalom a jövőben. A vidámság kioltja a fölösleges aggodalmat, és megóv a kétségbeeséstől. A humor a lélek derűje. Edzésben tartja a fantáziát, átjárhatóvá teszi a valóság és a képzelet közti határokat, bepillantást enged a lélek belső mozgatórugóiba, és oldja a körülmények miatti feszültséget. Enyhíti az élet terheit, megoldást kínál sokszor megoldhatatlannak tűnő kérdésekben, megkönnyíti a másik ember szeretetét, segít felülemelkedni különbségeinken és  segít legyőzni nehézségeinket. A jóízű nevetés tehermentesít a nyomorúság nyomásától, balzsam a testi fájdalmakra, és reményt ad a csüggedt szívű embernek. Papi társaságban, vagy az élet számtalan helyzetében előfordult már, hogy egy jókor elcsattanó poénnal, egy lélekből feltört kacagással felderítettem a társaságot és megnyugodtak a kedélyek.

           Jézus egész élete, tanítása tele van humorral. Ez még akkor is igaz, ha a szerző szerint – s ezt kutatásai is bizonyítják –, az evangélisták  - valószínű a szenvedéstörténet központba helyezése miatt, -  nem foglalkoztak túl sokat a „vidám Jézussal”. Vagy talán nem illett az akkori irodalmi kánon „komoly” koncepciójába? De Jézus példázatait, „vándortanítói” stílusát figyelve megkapó az a könnyedség és élvezet, amellyel az emberek között járt, tanított és gyógyított. Kereste velük az asztalközösséget, evett és ivott velük, „vette a lapot” ha provokálták, érzékelte és értékelte mások humorát. Sugárzott belőle az életöröm, a jóindulat, nem félt a konfliktusoktól, tele volt jókedvvel és szabad volt. Szabad volt arra, hogy az legyen, akinek tudta magát. Kereste a peremre szorultak társaságát, elfogadta a menyegzői meghívásokat, részese volt a kollektív örömnek, megmosolyogtatta a gyermekeket és felnőtteket egyaránt.

           Jézus spontaneitása már önmagában is sok örömre, de a komoly, tartásos, viselkedni tudó, valójában prűd „elit” számára is megütközésre adott okot. Ha egy vámos vagy írástudó ünnepi asztalánál ettek, ittak, táncoltak, akkor ott örültek is. Az Úrnak tehát jó humorérzéke volt (van…). Történetei telve vannak hajmeresztő fordulatokkal, ezek egyszerre csípősek és provokatívak, ugyanakkor mosolyra is fakasztanak. Példázataiban ott bujkál a szellemesség, poénos félreszólás, meglepő visszakérdezés, abszurdum. Ezek mind a humor kellékei. A korabeli hallgatóság biztos, hogy élvezte, ugyanakkor nem tudta egyből „lenyelni”, ahogyan Jézus az isteni igazságokat ilyen könnyedséggel, de első hallásra képtelenül hangzó módon tálalta. Gondolhatunk a talentumokról szóló példabeszédre, amelyben egy vagyonos ember vidáman átadja szolgáinak hetvenöt év bérét. Egy aranytalentum abban az időben egy munkás tizenöt évi bérével volt egyenértékű… Ezek a komikus túlzások is fricskát jelentettek az akkori társadalmi rend vezetőinek, hogy elgondolkozzanak, hogy felkeltse a figyelmüket Isten nagylelkűségére.

            A jezsuita szerző hosszan sorolja a bibliai humor-példákat, és nagyon sok viccel, megtörtént sztorival fűszerezi a könyv lapjait, mintegy biztatva minket is: merjünk önmagunk lenni. Ne vegyük túlságosan komolyan magunkat, legyünk vidámak, használjuk humorérzékünket. Nem vigyorgó félnótásokra, de nem is mogorva, karót nyelő, savanyú képű „szentekre” van szüksége a világnak, hanem hitüket örömmel, laza természetességgel megélő hús-vér emberekre.

           Gyakoroljuk tehát a humort, mert az élet nem annyira egy teszt, mint inkább gyakorlás. Földi életünk készület a mennyei lakodalomra. És csak úgy ad ízelítőt a mennyei koncertből, ha már itthon gyakorolunk a hangszerünkön.

           Végezetül jöjjön egy kis ízelítő a könyvből: O’Connors bíboros, aki New York érseke volt a nyolcvanas -kilencvenes években, egy alkalommal részt vett egy adománygyűjtő vacsorán. Az est végén a ceremóniamester odament a mikrofonhoz, és kezdte felsorolni mindazoknak a nevét, akik segítettek az esemény megszervezésében. Sajnos azonban rossz volt a memóriája, és az összes nevet elfelejtette, így minden újabb köszönetnyilvánításkor előhúzott a zsebéből egy kis kártyát, és arról puskázta le a következő nevet: „Szeretném, megköszönni az adománygyűjtő bizottság elnökének, ööö…(elővette kártyáját és rápillantott)… Mr.Smitnek. És szeretném megköszönni kommunikációs igazgatónknak… (elővette a kártyát)… Mr. Johnsnak. Továbbá szeretném megköszönni az igazgatótanács elnökének… (elővette a kártyát)… Ms. Johnsonnak.” Végül azt mondta: „Most pedig az emelvényre szólítom O’Connors bíborost, hogy mondjon áldást.”

A bíboros kiment a pódiumra, és így szólt: „Mindenható Istenünk. Köszönjük ajándékaidat, amelyekkel elhalmoztál minket. És tesszük ezt fiad, ööö … (hamiskás mosollyal elővett egy cédulát és rápillantott)…Jézus Krisztus nevében. Ámen.”

 James Martin SJ: Mennyei derű (Öröm, humor és nevetés a lelki életben, Új Ember Kiadó, Bp. 2013, Jezsuita Könyvek)

 

 LINK: 

http://www.romkat.ro/hu/content/mennyei-deru

http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/mennyei-der http://www.e-nepujsag.ro/op/article/mennyei-der%C5%B1 




« vissza
 
 





btz webdesign