Keresés
 
 
Megtekintve: 464 alkalommal
Alkalmi írások - Publicisztika - közélet

Hazavándorlók

Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan. Lenne okunk keseregni, volna is amiért. De minek. Azzal nem szolgáljuk sem közösségünk javát sem Isten akaratát.

A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen bár nincs hírértéke, de vannak sokan olyan magyarok vagy külföldiek is, akik visszajönnek. Hazajöttek. Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az 56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe[1] jelzi: visszidáltak. Ők a visszidensek... Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, neadjisten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Nem színes bőrű, fehér talpúak ők, hanem a mieink, véreink. Akik őseink hamuban sült pogácsájával felvértezve talentumaikat kamatoztatták és hazajöttek. Hogy együtt, itthon maradt és rekedt kalandvágyó honfitársaikkal építsék az új hazát. Visszaadják nekünk az életbe vetett hitünket, kilátásainkat megvilágosítják, megerősítenek sokat becsmérelt értékeinkben, igazságunkban, hitünkben.

 Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló-jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” – életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben, nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedve és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod-vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházunk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki-szellemi-kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.

Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni.

Van köztük perui, argentinai, venezuelai, braziliai, Egyesült Államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, táncházszervező, hegedűművész, – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Lett belőlük itthon privatizációs miniszter, wasshingtoni nagykövet, utazási irodavezető, vállalatmenedzser, gyermekorvos, akinek Jókai Mór a nagyapja nagyapja volt, de akad olyan is, aki a Nemzeti Bank élére került.

Legtöbbjük oroszlánrészt vállalt a 89-ben felszabadult Magyarország nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében, legyen szó diplomáciáról, gazdaságról, kultúrális szolgálatról. Mondhatni ők voltak az ország, a nemzet jószolgálati követei. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy, hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak nyugaton”... Tenni akartak valamit a hazáért, s itthon tudták ezt a legjobban. Nemcsak külföldön öregbítették hazánk hírnevét, hanem bármivel foglalkoztak, a magyarság tiszteletét, a befogadó állam megbecsülését vívták ki, és ezt itthon gyümölcsöztették. A háborúk, a menekülések, a kommunizmus, de a kapitalizmus sem törte meg őket. Nem nyavalyognak, nem, azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.

Minden kommentár nélkül, kóstolóként megidézem néhányukat.

Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. [...] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. [...] A Schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, [...] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a Schönbrunni kastélyba. [...] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám élt, (Habsburg Ottó, szerk. megj.) ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.” (Habsburg György)

Megálltuk a helyünket, de amerikai magyarként. Nem is próbáltunk »beilleszkedni«. Ha valami annyira nem tetszett valakinek, az az ő baja, nem az enyém. [...] Burg Kastl-ban egészen más hozzáállással találkoztam, mert Európában főleg akkor másként tanítottak. Sokkal nagyobbra nyílt a szemem. A szobában aludtunk, volt egy svájci, holland, argentin, én, mint amerikai, délvidéki, és két német diák. Csakhogy mindenki magyar volt. Ez is multikulturalizmus. [...] Az első menyasszonyi ruhára, amit felpróbáltam, rávágtam, hogy ez az. Az első pasi, akivel találkoztam, ez az. Az első pálya, amit kitaláltam, az orvosi volt, és meg is maradtam ennél [...] Itt (Magyarországon, szerk. megj.) sokkal kevesebbet keresek, de jobban élek, mert ami számomra fontos, az itt jobban elérhető, mint Amerikában. Ott az emberek inkább azzal foglalkoznak, hogy két autó legyen, meg nagy autó és garázs, meg tizenöt farmernadrág. Nekem nem a tárgyak a fontosak, hanem az élmények. Itt például sokkal könnyebben és olcsóbban lehet színházba, koncertekre járni, vagy utazni. [...] Chicagóban az ember beül az autóba, és csak vezet és vezet. Már hat órát mentem, jobb oldalon kukorica, baloldalon kukorica, és két óra múlva ugyanez a látvány. Itt annyival színesebb, szélesebb spektrumú a kulturális élet, hogy össze sem lehet hasonlítani.” (Jókay Kinga, gyermekorvos)

Szüleim nem emigráltak, hanem számkivetettek voltak, épp úgy, mint Kossuth, vagy Rókóczi. Nem másik hazát kerestek, hanem olyan helyet, ahol ideiglenesen élhetnek, addig, amíg ők vagy leszármazottaik visszajöhetnek. [...] Számomra életem legnagyobb szomorúsága, hogy nem Magyarországon születtem. Édesapám háromhetes hajóút után érkezett Buenos Airesbe. Csak magyarok voltak a hajón. Úgy saccolják, hogy akkor nagyságrendileg 3000 család jutott el Argentínába, ez közel 10 000 ember. Érkezésükkor, 1948 decemberében, semmijük nem volt. A kikötő mellett volt egy emigrációs szálló, ott helyezték el őket. Három héten keresztül kaptak ellátást, majd útjukra bocsátották őket. [...] Édesapám katolikus ember volt, vasárnap elment a déli magyar misére, ott látott egy hölgyet, Edit nénit, akit Budapestről ismert. Edit néni egy fiatal hölggyel beszélgetett, [...] megkérdezte mivel foglalkozik. Azt felelte: varrónő. Ez fantasztikus, válaszolta, mert éppen most vásárolt három inget, amelyeknek fel kellene tűrni az ujját. [...] Álom nagy szerelem keveredett. [...] Az 56-os emigráció más volt, mint az 1948-49-es. [...] Ez olyan, mint amikor valaki esőben felvesz egy esőkabátot. Nem ázik meg, de azért átszivárognak a cseppek. Akik éveket töltöttek el a kommunizmus legrosszabb éveiben, azok már mások, mint akik előtte kijöttek. [...] Miközben a nemzeti emigráció úgy gondolta, van egy remény arra, hogy valamikor visszamenjenek, bizonyos 56-osok inkább úgy voltak ezzel, hogy ők már annyit szenvedtek otthon, hogy most, miután kijutottak, az új hazájukban szeretnének karriert befutni. Leszámoltak Magyarországgal. Sok ilyennel találkoztam később az Egyesült Államokban is, voltak akik még gyerekeikkel is angolul beszéltek...” (Kraft Péter, az első Orbán-kormány turisztikai h. államtitkára, volt perui nagykövet)

Kanadában a skandinávokhoz, a szlávokhoz, a germánokhoz viszonyítva rólunk, magyarokról szinte semmit sem tudnak. Én ezen megdöbbentem, mert szerintem nagyon fontos, hogy a befogadó ország ismerje, milyen nemzetek tagjait fogadja be, és azoknak milyen a kultúrája. [...] A magyarok már 1886–87-ben templomot építettek Kanadában. Kultúrházak voltak, magyar nyelvű újságokat adtak ki, volt magyar nyelvű rádió, társaságok jöttek létre [...] és ott voltak a festők, képzőművészek is. Nem volt Kanadában olyan egyetem, ahol ne lett volna legalább egy magyar. Úgy éreztem, ezt tudatni kell nemcsak a kanadaiakkal, hanem a magyarokkal is. Victoriában élt egy csomó nyugalomba vonult erdőmérnök (az 1956-ban kollektívan Magyarországot elhagyó soproni évfolyam, szerk. megj.). Írtam róluk a Magyar tavasz Kanadában című könyvben. Volt egy méhész, Szabó Tibor, aki korszakalkotót hozott létre. Albertában a kemény fagyok miatt a méhészek késő ősszel legyilkolták a méheiket, és tavasszal hozattak újakat Kaliforniából. Ez az ember olyan méheket tenyésztett ki, amelyek túlélték a telet. Egy másik a szút vizsgálta, ő is híres tudós lett. [...] Összegyűjtöttem, hogy milyen országokból, kik élnek Kanadában. 67 nemzetiség 75 nyelvű irodalmát dolgoztam fel. [...] Megmondtam, a kanadaiaknak is, hogy magyar vagyok. Szeretem ezt az országot, hálás vagyok, amiért befogadott, de én magyar maradok. És ezt szerették bennem. Voltak, akik lebecsülték a befogadó nép előtt hazájukat, rosszat mondtak róla, és a kanadaiak nem szerették ezt, mert tudták, hogy az ilyen emberekben nem lehet megbízni...”(Miska János, író, újságíró, könyvtáros)

Nagyanyám nem tanult meg angolul. Konyhanyelven beszélt, így tudott egy kicsit kommunikálni.. Ennek ellenére egy gyerekmegőrzőt szervezett, vigyázott a pelenkás csecsemőkre, de kisdiákok is betértek hozzá leckét írni. Az élet furcsasága, hogy miközben nem beszélt angolul, egy-két gyerek megtanult magyarul, ugyanis magyar énekeket tanított nekik. [...] Háromnyelvűek vagyunk. [...] Számomra az az anyanyelv, amelyiken a szülőkkel beszélek. Ilyen értelemben a magyar az anyanyelvem, ugyanakkor angolból jobb a helyesírásom, franciából pedig szebb a kiejtésem. A három nyelv között nincs erősorrend. Béla öcsémmel például angolul beszélek, bár ez mindig attól függ, hogy éppen milyen témáról van szó. [...] Számomra a magyar, az angol és a francia egyforma, mindhárom nyelven vakon gépelek, és ha olykor nem jut eszembe egy szó, általában beugrik valamelyik más nyelven. [...] Tízévesen még az ember nincs tisztában az állampolgársággal, a kulturális és nemzeti identitás közötti átjárhatósággal. Szóval amerikai állampolgár vagyok, és most már magyar is. Kulturális értelemben francia vagyok, és kicsit magyar, de a magyart csak otthonról kaptam. Egyszer olyan büntetést adtak, hogy a magyar ábécé minden betűjéhez írnom kellett egy-egy szót. Az alma, a béka még ment, de a hosszú magánhangzókkal küzdöttem, mert az angolban ilyen nincs, így erre a tulajdonképpen egyszerű feladatra ráment az egész délutánom. [...] Négy különböző ország, három különböző nyelv, és hét különböző iskola. [...] Nekem minden iskolába be kellett illeszkednem. Mindig, mindenhol én voltam az új. [...] El tudtam mondani, hogy én bezzeg harmadikban Lenint éltettem, a második világháborúban pedig a nevelőapám a te apádat lőhette. Ilyenkor csak néztek rám és azt mondták: Menj vissza az országodba! Erre büszkén replikáztam: Én is amerikai vagyok, mert itt születtem, ugyanúgy lehetek az Egyesült Államok elnöke, mint te. Nekem nem kellett kérnem az amerikai állampolgárságot, szóval milyen országba menjek vissza, ha egyszer itthon vagyok?! Ez a válasz mindig hatásosan véget vetett a vitáknak. [...] Nagyon sajnálom, hogy a nagymama nem érhette meg, amikor a dédunokája megszületett. [...] A nagymama elment a gyermekeivel, az unoka visszajött, a dédunokája pedig már itt született,– úgy éreztem, hogy a kör bezárult. [...] Úgy látom, hogy a magyarok többsége a problémákon keresztül közelít meg egy-egy feladatot. Számukra az elérendő feladat egy problémahalmaz. [...]Ez azonban negatív gondolkodást eredményez, mert az ilyen ember mindig a problémákkal foglalkozik. Az amerikai szerint egy feladatot azért végzünk el, hogy legyen valami hozzáadott érték – vagyis az eredmény pozitív üzenetet hordoz. [...] Én mindig hazamegyek, és mindig ott van a haza, ahol éppen nem vagyok. Most az USA-ba nem megyek haza. Édesanyám meghalt... Amikor nála voltam, éreztem, ideje hazajönnöm, vagyis vissza Budapestre. Mikor mentek haza? Kérdezte édesanyám, és akkor Magyarországról beszélt...”(Papp Keve, veterán katona)

 

[1] Gyuricza Péter: Visszidensek, Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2017.

 

 LINKEK: 

 http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/hazav-ndorl-k

http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-hazavandorlok/

https://katolikus.ma/hazavandorlok/

https://eszm.ro/2018/09/13/hazaterok-konyve/

https://www.e-nepujsag.ro/op/article/hazav%C3%A1ndorl%C3%B3k

 




« vissza
 
 





btz webdesign