|
Ezerkilencszázkilencvennyolcban jelent meg a marosvásárhelyi rádió negyvenéves fennállásának emlékére összeállított jubileumi kötet Szól a rádió címmel, amelyben a következőképpen vallottál magadról: „Ha arra gondolok, hogy én negyven év és három hónapja vagyok a Marosvásárhelyi Rádió alkalmazottja, szinte meghűl bennem a vér. 1958 január elsejétől tudom magam ebben az épületben, itt lettem férfi, itt nőttem fel, és talán jogosan mondhatom azt, hogy családom helyett családom lett ez a munkaközösség. Lent kezdtem…, de most a csúcson vagyok…” Mondd, mit szeretsz a rádiózásban, most már így a csúcson is?
Ez a szakma, érzésem szerint, nem hasonlítható össze semmilyen más szakmával. Egy kicsit hivatás is…
Az ember egyszer csak elhivatottságot érez az iránt, amit csinál. És akkor azt úgy csinálja, hogy annak legyen értelme, és ha észrevette, hogy értelme van, akkor még jobban odateszi a vállát, és a végén lesz belőle egy jelképes házasság, amit az égvilágon semmi nem tud felbontani. Hogy ezt miért mondtam így, azt a következőkkel támasztom alá. Ez egyfajta gyógyító szakma. Emberek közelében vagyunk, emberekkel beszélgetünk, sorsokról tudunk, nem formálunk emberi sorsokat, de nekem az az érzésem, hogy nagyon sokszor egyengetünk sorsokat. Rengeteg emberrel találkozunk, elmondják nekünk az életüket, és akkor valahogy megtaláljuk a közös nevezőt, és azt mondjuk: tettünk valamit embertársainkért, egymásért. Miért csapott meg engem ez a szakma, mint egy szellő? Azért, mert az újságírás szabadelvű szakma. Vannak itt is keretek, hogy fest egy hír, egy riport, egy felmérés, egy kerekasztal-megbeszélés, egy körkérdés levezetése. Elődeink, nagyjaink meghatározták ezeket a fogalmakat, műfajokat, lefektették az alapokat, de mindegyikünk másképp csinálja, ahogy a sláger is mondja. Voltam én már hírszerkesztő, hírolvasó, műsorvezető. A lényege mindig ennek az egész dolognak az volt, még az átkosban is, hogy megpróbáltuk magát az embert közel hozni. Voltak olyan rovataink, mint a Tájak és emberek, amelyben az embert kellett hogy bemutassuk kicsiny világában, az ő szakmájában. A másik, ami nagyon fontos volt számomra, hogy rádiós riporterként, szerkesztőként mégsem lehetett ránk ragasztani azt a jelzőt, hogy a rádió túloz, hogy a rádió hazudik. Soha nem mondtam riportalanyomnak, hogy mondj ezt, vagy azt csak azért, mert ez a hivatalos elvárás. Voltam gazdasági riporter is, rendőrségi híradót is szerkesztettem, de soha nem kértem az alanyt arra: mondja azt, hogy tíz százalékkal túlteljesítettük a tervet. Sokan mondják most, hogy: miket mondott… Ha odatettem a mikrofont az igazgató szája elé, és ő azt mondta, hogy 102,7%, akkor ennyi, és nem csináltam belőle 102,8-at vagy 103-at. Nekem nem mondták később egyik oldalról sem, hogy bezzeg… Ellenben tudom, voltak olyan műsorok, amelyeket fölvittek Bukarestbe, mert ott ellenőrizte XY, s azt mondta, nincs benne Ceauşescu elvtárs háromszor, vidd vissza, s csináld újra. S ma ő a „hazafi”.
Valamelyest emberségedre, bölcsességedre, jóérzésedre volt bízva akkor is, hogyan kérdezel, hogy tényleg „kihozd” a kérdezettből nemcsak azt, amit elvárnak, hanem őszintén nyíljon meg, s te is tudjad, hogy ezt nem kell „átfésülni”, abból nem kell kivágni…
Ha már erről beszélünk, fontosnak tartom elmondani, hogy igenis volt cenzúra. Politikai és tisztafej-cenzúra. És volt a technikai. De hidd el nekem, hogy alanyaimat soha nem készítettem fel, hanem csak puff, ott a mikrofon és mondja… Alanyaimat később sem szedték elő soha, hogy ezt mondta, vagy azt mondta, alanyaimhoz én bármikor visszamehettem még egy riportot készíteni, soha nem mondták azt, hogy szerkesztő úr/elvtárs, szégyellje meg magát…
Visszatérve arra, hogyan lesz egy ifjú újságíróból szerkesztő a rádiónál. Én tényleg lent kezdtem. Nem voltam 18 éves, amikor a rádióhoz kerültem. Hangtechnikusként, operatőrként kezdtem. Feliratkozhattam egy ilyen megmérettetésre, és azt mondták, hogy hát akkor téged is elküldünk egyetemre. Abban az időben nem úgy volt, mint manapság, akkor mehettél, ha engedték, hogy felvételizzél.
Szüleid szíves-örömest beleegyeztek?
– Csak édesapám, mert még egész fiatal voltam, amikor édesanyám meghalt. De az egyetem előtt már nős voltam, ennek ellenére apám azt mondta, eredj. És akkor éreztem, hogy lesz belőlem valami/valaki. Az elején nehezen ment, szakmai irigység és minden közrejátszik, de éreztem, hogy ez az én utam. És még valamit nagyon határozottan el kell mondanom. A felkészült emberek nem irigyek!… Nem tudom, hogy jól fogalmaztam-e, de az autodidakták katasztrofálisak. Mert nincs meg a szakmai hátterük, nincs mögöttük az egyetemi végzettség fárasztó munkája. Hőbörögni, okoskodni szeretnek, de amikor le kell ülni valamit megcsinálni, összevissza kavarnak mindent. Teszem azt, a regényírásnál is megvan a bevezetés, tárgyalás, befejezés, ők nem, és neki ne mondjam, mert ő olvasta. Olvasni egy, és megtanulni más.
Tehát újságíró lettem, egy idő után már a gazdasági osztályon dolgoztam, hírszerkesztő lettem, és aztán így, lassan alakult ki. Ifjúsági műsorban is dolgoztam, szóval mindent csináltam, és szép csendesen, ahogy az évek teltek, leülepedtem, és kezdtem társadalmi dolgokkal foglalkozni. Úgy festett, hogy „bejött”. Közben jött a romániai rendszerváltás, és a változás szele a Marosvásárhelyi Rádiót is megcsapta… Ezzel kapcsolatban még el kell mondanom azt, hogy óriási lelki trauma ért minket, amikor 1985. január 11-én beléptünk a rádióba. Nekem kellett írnom a heti politikai visszatekintőt, és már reggel hétre benn vagyok, hogy idejében elkészüljön az anyag. A kapuban azt mondja Kovács bácsi, a milicista: Jaj, Tóth elvtárs, tovább nem lehet menni! Miért? – kérdem. Mert le van pecsételve az ajtó! – felelte. Hogyhogy le van pecsételve? – A rádióstúdió mától kezdve meg van szűnve. Nem tudunk semmit, az éjjel csinálták.
Az történt ugyanis, hogy Ceauşescu, energiatakarékosságra hivatkozva, az összes vidéki stúdiót megszüntette. Egyik óráról a másikra megszüntette a magyar, a román és a német adást. Csak a bukaresti stúdiót hagyta meg. Egyszerűen száműztek minket. Én a marosvásárhelyi konzervgyár szállítási osztályfőnöke lettem. Ez egy akkora pofon volt számunkra, hogy nem igaz. Aztán jövőre visszaadjuk, és visszaköltözhetnek… míg aztán jött a nagy téli hadgyakorlat ’89 decemberében, és szabályszerűen visszafoglaltuk a rádiót. Ugyanaz a Kovács bácsi, aki annak idején azt mondta, hogy be van zárva, ugyanaz volt szolgálatban. Letette a pisztolyt az asztalra, és azt mondta: golyóm nincs, lőni nem tudok, csináljanak, amit akarnak!…
És ’89-ig a rádió épületét ki használta?
Ez nagyon érdekes dolog. Ott maradt öt ember, akik vigyáztak az épületre, és lehallgatták a rádióbeszélgetéseket, mindenhová lehallgató-berendezéseket szereltek fel. A rendőrség és a szekuritáté vigyázott rájuk. A technikai berendezéseket és az egész hanganyagot elszállították Jilavára, a hírhedt börtön egyik raktárába. És ha hiszed, ha nem, 1990-ben, mint fél lábbal a konzervgyár szállítási főnöke, én adtam teherautót, s az hozta vissza. Mindent visszahoztak, amit vissza akartak hozni, és felfért az autóra. Sajnos sok anyag utána ment tönkre. Nem volt szalag, hát elloptam a tiedet, te elloptad az enyémet, töröltünk, rá a másik szalagra, és nagyon sok drága hanganyag tönkrement. Soha nem felejtem el, egy dologra már pontosan nem emlékszem, hogy ti. 92 éves vagy 90 éves volt-e Franyó Zoltán, de az utolsó interjút én készítettem vele 1984-ben. És olyan boldog voltam, hogy megcsináltam, és úgy vigyáztam a szalagra, és elveszett. Tudod mikor? 1999-ben, amikor nekifogtak tatarozni a rádió épületét, külső-belső javítás, felújítás, a fiókomból tűnt el a szalag.
Minden időszaknak megvan a maga sajátos követelménye. Annak idején takarékossági akciók, tervteljesítés, nyersanyag-gazdálkodás, exportlehetőségek, ésszerű energiagazdálkodás. Mindenhol arra törekedtem, hogy az embert mutassuk be. Annyian meg tudtak nyilatkozni abban az időben is, és elmondani, hogyan csinálják, milyen túlélési trükköket alkalmaznak, és végeredményben mégis volt bennük egy szakmai büszkeség, hogy ezt elmondhatták, hogy beszélhettek a rádióban. Egyfajta tükör volt számukra a rádió.
Megtiszteltetésnek vették, hogy a rádió eljön hozzuk, hisz te egy intézményt képviseltél, meg hát a nyilvánosság egyetlen fórumát jelentette számukra abban az időben…
Elmondhatom, hogy akkor az újságírás nem volt lejáratott szakma. Szemben a mai helyzettel, amikor a sánc széléről felszedve, ezzel a privatizációval, a sokféle induló és megszűnő rádióval, televízióval, sajtóval, bulvármédiával, ahol a hallgatókért verekednek, a szenzációért, tehát szemben ezekkel, akiknek nem számít az ember. Nemzeti hőst csinálni egy emberből, aki megöl egy másikat, sztárt csinálnak a senkikből, mindenki látta, hogy elvitt két zsák pénzt, és mégis szabadon védekezhet… Szóval ennek megvan a hátulütője is. Én mindig arra törekedtem, és most is arra törekszem, hogy az ember, aki a mikrofonom előtt megszólal, vegye megtisztelésnek, érezze, hogy a közeg, amelyben mozog, mégiscsak elit. Most is van egy sorozatom, ahol a legjobb gazdákkal, a legjobb polgármesterekkel, a közösségi élet példaképeivel készítek anyagot.
Ez a szakma pont olyan elhivatottságot, lemondásokat jelent, mint egy lelkipásztornak a sajátja. Tudták, hogy ott kell lennem, és ott is vagyok pontosan. És erre büszke vagyok, mert nemrég töltöttem be 65. életévemet, de a rádióban betegség miatt az elmúlt 47 év rádiózás alatt összesen 105 napot hiányoztam, kórházi és gyógyulási időt összeadva is. Nekem a rádió az életem.
Vannak emlékezetes riportjaid, különleges emberekkel, nagy formátumú személyiségekkel?
Vannak. 1990-ben egy csoda folytán a székelyudvarhelyi Megmentési Front vezetőjénél, Ferenczy Ferenc polgármesternél jártam. Ez közvetlen a márciusi, marosvásárhelyi eseménynek után volt, ’90 áprilisában. Tehát ott vagyok Székelyudvarhelyen, nyílik az ajtó, és megjelenik egy elvtárs, Fazekas János. Ez volt az a miniszter, akit a párt félreállított. Ezt az embert valósággal kicsinálták. Ő volt a „trabantos” miniszter, ha visszaemlékezel. A székelyeknek ő intézte a Trabantokat. Mentek fel hozzá Bukarestbe: Trabant, Moszkvics, ezt el tudta intézni. És a Magyarországra szóló útlevelet. És ez az öreg nem tudta sehol kibeszélni sérelmeit. Akkor nekem „leesett” valami, hogy indítsunk egy műsort: Élő történelem. Harai Pál atya, Léstyán vikárius úr, Király Károly, Sütő András… kit soroljak még? Ezt vittem öt éven keresztül.
Ekkortájt találkoztál össze, egészen véletlenül a marosszentgyörgyi plébánossal…
Igen, már 1990-ben márciusában, Király Károly volt konzervgyári igazgató jóvoltából én is bekerültem a Maros megyei Megmentési Front vezetőségébe, mint aki a médiáért és a rendőrségért felelős. Még a ’85-ös száműzetésünk óta ismertem egy pár rendőrt. Egyik nap Király Károly hívatott, hogy megjelent nála a marosszentgyörgyi plébános, Bálint Jenő teljes papi díszben, reverendában, és jelentette, hogy valakik feltörték a garázsát, ahol friss segélyszállítmányt tárolt, és mindent elvittek. Menjen ki valaki, és nézzenek utána. Tudja, hogy cigányok vitték el, pedig nekik osztotta eddig is a legtöbb segélyt, mit csináljon? Kimentem, kivittem a rendőrséget, megcsinálták a jegyzőkönyvet, és első látásra kialakult köztünk a barátság. Szegény Jenő, nyugodjék, ott barátjának fogadott. Attól a pillanattól kezdve haláláig nekem ő volt a legjobb barátom. Hetente találkoztunk. Azt is mondhatnám, hogy hazajártam Szentgyörgyre. Sok pappal találkoztam nála, sokan megfordultak nála, ferences barátok, börtönt megjárt papok, és általa megnyílt a kapu a katolikus egyházba. Közben ment nekem ez az Élő történelem című rovatom, és akkor az összes tisztelendő urakat sorra megszólaltattam. Szinte egymásnak adták a mikrofont, és mindenki elmondta a saját élményét: hogy tanultak szappanra írva, körömmel bevájva angolul, aztán meg kellett mosdani és lemosták a szótárat. Vagy hogy három év után evett cseresznyét a börtönben úgy, hogy amikor a smasszer evett, hallotta, hogy a mag leszottyant, leszopogatta, milyen finom volt. Hogy csináltak bort a szentmiséhez, hogy ünnepelték meg Jézus Krisztus születését, egyszóval csodálatos dolgokat meséltek el a hallgatóknak. Ott ismertem meg Bálint Lajos nyugdíjas érseket, ott kerültem közel a katolikus egyházhoz, mintegy feldobott engem ez az új világ.
Lengyel nagyanyám és édesanyám katolikusok voltak, és az akkori szokás szerint a fiúk reformátusok. A húgom is katolikus, és – visszatérve a Jenővel való találkozásra – lett belőle egy csodálatos barátság. És büszkén mondhatom, hogy egy kicsit én is segítségére voltam. Lélektől lélekig. Rengeteget jártam vele Magyarországra. Közben ő felkerült a gyulafehérvári érsekségre gazdasági igazgatónak. Hordtuk a segélyeket, a könyveket. Nagy segítségére voltam az újságírói igazolványommal, nyíltak a határok, nem volt gond. Ahányszor valamilyen rázós szállítmány volt, engem vitt magával. Én tettem ki az igazolványomat, és a vámos máris vigyázzba vágta magát, és átengedett. Most is megvan egy 1990-ben elmondott húsvéti prédikációja.
Akkortájt kispap voltam, és sokat segítettünk neki, ha kellett, éjszakába nyúlóan talicskázni, maltert keverni, ott a püspökségen… ő volt az igazgató, a mindenes, a lapátos is. Meg vagyok róla győződve, hogy az ő barátsága hitedre, világlátásodra is mély benyomást tett
Így van, és az, hogy 1994 után a Hitvilág műsor katolikus részét vállaltam, az ő barátságának tudhatom be. Ugyanis egyik kollégám, Kelemen Ferenc épp akkor ment el a rádiótól, és a Hitvilág a „levegőben” maradt. Olyan könnyen mondták akkor is egyesek a rádiónál, hogy hát szüntessük meg. Ilyen elvtársak, vagy legalábbis annak nevezhetők könnyedén beleegyeztek volna. Kicsi zene, húsz perc és kész. Én akkor azt mondtam, hogy: gyerekek, anyám hitbuzgó katolikus volt, Bálint Jenő jó barátom, én vállalom a katolikus rész szerkesztését. Már Kelemen Ferenc idejében Bálint Jenőtől sok katolikus anyagot hozam, például Bálint Lajos érsekké szentelésének ünnepéről, úgyhogy örömmel vállaltam. A Hitvilág is nyert ezzel, mert éppen 1994-ben halt meg Jenő atya, amikor a műsort is csaknem fel akarták számolni. Az emberek nagyon szerették ezt a műsort, és azt mondtam, nem szüntetjük meg, édesanyám és Jenő emlékére én elvállalom reformátusként a katolikus rovatrészt. Azóta is megy a dolog, és csináljuk, amíg hagyják. Amúgy idestova három esztendeje nyugdíjas vagyok, bedolgozom a rádiónak.
Ennek szemlátomást nem örülsz különösebben…
Nem örülök, mert itt is van egy érdekes dolog, hogy az újságírói szakmai barátság tulajdonképpen nem létezik. Most már nekem sincs több gondom ezzel. Nem vagyok büszke, hogy nyugdíjas vagyok, teszem a dolgomat, de el szeretném mondani, hogy az újságírói szakmában csak akkor tudod a csúcson tartani magad, ha mindig kitalálsz valami újat. Csak egyet mondok neked, az idén találtam ki: Agrárgazda az Unió küszöbén, Politikusaink a román minisztériumban. Végeredményben két olyan dolgot csináltam, amit eddig egy kolléga sem. Az összes RMDSZ-es kormánymegbízottat, prefektust, alispánt, államtitkárt megszólaltattam, az összes képviselőt, akár tetszik egyeseknek, akár nem. Elmondhatták a nyilvánosságnak, mit jelent számukra ez a munkakör, milyen terveik vannak. A minisztereinket megszólaltattam Markó Bélától nem tudom kiig. Ilyen, hogy atomenergia-ügyi bizottság elnöke Romániában, magyar ember. Hát könyörgöm, ez csak valami. Megszólaltattam Dávid Ibolyát, Kuncze Gábort, Erdő Péter bíborost, hogy csak néhányat említsek. Egyes kollégák ájuldoztak…
Arról szeretnélek faggatni, kerültél-e valamilyen emlékezetes kalandba, helyzetbe rádiós munkád során, mert a jubileumi kötetben rátaláltam egy vallomásodra, mely szerint „mentettem árvízkárosultakat, fára másztam medve elől, frizurám miatt majdnem bekísértek a ’lerbe’…”
Mielőtt mind a háromról szót ejtenék: azzal büszkélkedhetem a marosvásárhelyi Rádió szerkesztői között, hogy én közvetítettem élőben levegőből, a föld mélyéből és vízből. Vitorlázógépen voltam, és jöttem zuhanórepülésben rájuk, a rádió épülete fölé, a fél rádió kinn volt a teraszon, és közvetítettem élőben: „Most zuhanórepülésben megyünk felétek. JAAAAAJJ!!!” Mobiltelefon és vitorlázógép. Máskülönben én annak idején ejtőernyőztem meg komoly sportokat is űztem… Szerettem az ilyen kihívásokat.
Ahogy régebb mondták volna: sokoldalúan fejlett vagy…
Igen, tehát készítettem riportot a bányában, és vízben, hiszen árvízben jártam a Nyárád mentén egészen derékig. Karácsonyfalván, Ilencfalván az autó ment, én csak úgy kiléptem a vízbe, a néni állt az ablaknál, soha nem felejtem el, kiléptem, térdig ért a víz, még egyet léptem, és derékig. Élőben ment az adás, mondtam, hogy „kedves hallgatóink, az ablakig elmennék, de úszni kéne, és nem vagyok biztos benne, hogy a mobiltelefonomat nem fogja víz érni”. És a néni közben kiabált, hogy: „Mentsenek ki, lelkem…!”
Az 1970-es árvíz idején, amikor a Maros a fél Vásárhelyt elöntötte, egy ciszternának a hátán ültem, úgy nézett ki, mint egy egypúpú teve, vagy a tengeralattjáró háta, a traktornak ott elöl csak a füstjét láttam, bementem az Ady negyedbe, a kollégáink ott laktak, én mentettem ki őket. Akkor piszkosul megfázott a vesém, valószínűleg ennek is tulajdoníthatom, hogy 1975-ben megműtötték, de a lényeg az, hogy mindig ott voltam, ahol a legforróbb volt a helyzet. Másztam én tényleg medve elől fára Borszéken, mert épp mentünk ki a vágtérre anyagot készíteni. Vittem a mikrofont, a másik az egyebet, hiszen az sláger volt, hogy a munkás közé kimegy a rádió, mivel töltik az estéket, mozgó könyvtáruk volt stb. A medve meglepett minket, és mi fel a fára. De szerencsénk volt, mert az erdész mester, aki a favágókra felügyelt, egy fahúzó csákánnyal addig verte a fa oldalát, hogy a medvebocs elmenekült.
Annyi mindent összegeztél már akarva-akaratlanul, de mégis megkérdem, érzel-e elégtételt munkád nyomán?
Nézd, ha egyből le kellene húznom a rolót, és ne tűnjön szerénytelenségnek, hidd el nekem, mint a marosvásárhelyi rádió szerkesztője azt mondhatnám, hogy szakmai téren nem éltem, nem dolgoztam hiába. A Közszolgálati Rádió közkatonája voltam, soha nem voltam nagyfőnök, milliószor lehettem volna, nem kellett nekem. Az a tény, hogy nyugdíjas vagyok, látod, hogy hol ülök, mit csinálok, igazolja azt, hogy amit mondtam és cselekedtem, az nem volt csak ámítás, hanem hitvallás: nagy dolog embernek lenni! És én így dolgoztam. Most is büszkén mondom, hogy amikor 2002. dec. 31-én pezsgőt bontottunk és koccintottunk, hivatalosan nyugdíjba mentem. De utána, amikor január 3-án bejöttem dolgozni, azt mondtam a kollégáimnak, szerzői joggal még dolgozhatom, de itt az asztalom, a székem, az összes rovataim, minden a tiétek. Mivel engedik, hogy dolgozzam, a vezetőség eldönti, hogy mit csináljak. És hidd el nekem, nem szeret mindenki, mert ápertén meg tudom mondani neki, hogy hagyjuk ezt az ál-akármit, és legyünk reálisak, de azt mondták: maradj csak annál az asztalnál, végezd csak továbbra is a dolgodat, mi örvendünk, hogy itt vagy, mert van, aki vigyázzon ránk…
Akár végszó is lehetne. De beszélgessünk még egy kicsit arról, milyennek látod a környezetedet?
Nagyon sötét színben látom a környező világot, Látom, hogy az emberek eltávolodtak egymástól. Én valamikor azt mondtam, hogy Isten hozott a rádió nagy családjában. A marosvásárhelyi rádió szerkesztősége 1985-ig egy nagy család volt. Együtt mentünk ki a kertbe flekkenezni, együtt csináltunk halászpartit a Maros partján, együtt buliztunk. Akkor is volt román szerkesztőség és volt magyar szerkesztőség. Elmondanám azt is, hogy a márciusi események idején a román szerkesztők dugtak el minket a rádió pincéjében. Azt mondták, amikor bejöttek a hodákiak, hogy: ezek már hazamentek. Mi bent voltunk a pincében… A rádiónál ilyen baj nem volt.
Az öregek kihaltak, a nyugdíjasok elmentek, és a fiatalokat már csak a hajtás, a megfelelési kényszer hajtja, nem érdekli a munkája, másról beszél, mint ami ott történik. Nem látom olyan közel az embereket, nem vagyunk annyira emberségesek, habár még mindig nagyon kedvező a véleményem a marosvásárhelyi rádióról. Politikailag nem tudtak megölni, megölnek gazdaságilag. Üzlet lett a rádiózás. Nincs pénz. Ilyen körülmények között egy fiatal, hivatástudattal, lelkesedéssel induló újságíró mit tehet?
Én büszke voltam mindig arra, hogy független voltam. Nem tudtak megvenni. Az elmúlt rendszerben sem. Ki akartak rúgni, mert váltam, mert egy rádiós nem lehet elvált ember, aztán lecsendesedtek, és elküldtek riportot készíteni a kongresszusról. Mindegyiket kihelyezték valahova. Én tudtam románul, hát küldtek Brassóba. Én nem voltam elkötelezve senkinek. Gidófalvi Zoltán szekus tiszt volt ezredesi rangban, meghalt azóta, a cenzúrától jött át, mert megszüntették, ő lett a rádió aligazgatója. Felesége a Vörös Zászlónak volt a főszerkesztője. Voltam Balánbányán, és készítettem egy szép anyagot. A csoda tudja, hogy mit mondtam én a felvezetőben, de olyan szépen, hogy ez nekik nem tetszett. Ezt nekik alá kellett írniuk, hogy mehessen adásba. Mester, ezt húzza ki! Nem húzom ki, mert ezt én írtam! Nem húztam ki azt a szót, hogy a rézérc miatt van az a csillogó bányavirág… És akkor cseng a telefon, a főnököm kérdezte: Voltál Gidófalvinál? Ő csengetett? Igen! Behívatott. Miért nem húztad ki? Azért, mert az enyém! Ez olyan, mint egy anyának a gyermeke, azt mondják, hogy ölje meg ő. Én nem tudom. Neki nem tetszik, húzza ki ő. S a kollégám azt mondta, hogy kihúztam én…
Tehát visszatérve az eredeti kérdésre, az újságírásról azt mondta Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter, a téma a porban van, csak le kell hajolni érte… Én tudok beszélni róla. Elkötelezed magad a mikrofon mellett. És azt nem hagyod.
|
