Keresés
 
 
Megtekintve: 1273 alkalommal
Alkalmi írások - Teológiai dolgozatok

Sebestyén Péter: A keresztény hit szerepe Európa mai és holnapi kultúrájában

 

 

Sebestyén Péter: A keresztény hit szerepe Európa mai és holnapi kultúrájában

avagy

Hittem, azért beszéltem…

tanulmány

  

1. A hitet táplálni kell

        

         Ahogy telnek az évek, édesanyám hősies hitének példája egyre jobban felértékelődik és felmagasztosul előttem. Hat gyermeket vállalt és fogadott el Istentől, a kommunizmus, a szegénység, a lét-nyomorúság nehéz körülményei között is tette kötelességét, takarította a falu szemetét és szolgálta Istent.  Nem tört meg a kommunista pártitkár és a gőgös egyházi „munkaadói” többszörös megaláztatása ellenére sem. Amikor mások kicsúfolták vagy lenézték, amikor erőszakot és meg nem értést tapasztalt, akkor is minden bizalmát Istenbe helyezte. Szó szerint hegyeket mozgató hite családunk lelki erőműve volt: kitartást, elkötelezettséget, a hit minden akadályt legyőző erejét tanultuk meg tőle. Amikor évekkel később Boldog Teréz anyával kétszer is találkoztam, egy kicsit édesanyámat láttam meg benne.

          Kalkuttai Teréz anya életrajzában olvassuk, hogy amikor Princetonban, egy ökumenikus konferencián díszdoktorrá avatták, az akkor 70 esztendős apáca felment a katedrára, végignézett a zsúfolásig megtelt padsorokon, és- mint egy falusi parasztasszony- összecsapta a kezét: Mennyi okos ember, -kiáltott fel ráncos arcának szelíd mosolyával. Ezzel persze mindjárt megnyerte a férfihallgatóságot. „Mit mondjak maguknak? Maguk mindent tudnak, s a mit mondanék, azt is okosabban tudják elmondani, mint én. De egyet azért elmondok: ez életem értelme -jegyezte meg csendesen- Szeretni kell az embereket. Tudják? Szeretni kell!…

         Jézus szavai csengenek fülünkben, amit a századosról mondott: Bizony mondom nektek, ekkora hitet nem találtam Izraelben…!

Az is lehet, hogy valamilyen velünk történt esemény, összefüggés felismerése folytán Isten vonzásába kerülünk, nem tudunk kitérni hatása alól. Emberi kapcsolatainkban, az üzletben, a munkánkban egyszerűen elviselhetetlen lenne az élet bizalom nélkül.

A hit útja a bizalom útja. Bizalommal vágok neki az ismeretlennek, és menetközben rádöbbenek, hogy Isten vezet engem, ott van, velem van, szelíden irányít, vonz engem. Manapság, a racionalitás világában sokan csak a mérhetőben, a kikísérletezett, kiszámított valóságban hisznek. Szerintük csak az a valóság, amit látunk, amit észérvekkel bebizonyítunk, amit megfoghatunk, elfogyaszthatunk, vagy amiből hasznunk van. A vallásos hit ugyan jó az érzelmek lecsapolásához, segít egyfajta humán erkölcsöt biztosítani, de nincs semmi tudományos fedezete. Egyáltalán nem is létezik fizikán túli világ. A gondolatok csak rezgések vagy elektromos kisülések, a lélek, a szellem az agy terméke. Isten nem szükséges, ki lehet húzni a talajt alóla, hiszen a jó és rossz, az igaz és a hamis, a szép és rút csupán viszonylagos, kulturális kategóriák, amelyek idejétmúltak, illetve állandóan változnak. Pedig az ehhez hasonló gondolkodású emberek ugyanakkor hisznek a pszichológiában, lélekbúvároktól kérnek tanácsot ”menedzsment tréningjeiken”, naponta kíváncsiak horoszkópjukra, különféle keleti hatású önmegvalósító szeánszokon tartanak szellemi fitnessz-gyakorlatokat, és olyan valóságokkal élnek együtt, amelyek túlmutatnak a fizikán vagy a laboratóriumi kísérleteken.

         A tudósok vizsgálják ugyan az emberi agyat, de még nem találtak rá az emberi értelemre. Számítógéprendszerünk behálózta a világot, de önállóan „élő” gépet nem tudtunk gyártani, úgy ahogyan egy búzamagot sem sikerült előállítani. És tudományosan nonszensz az öröm, a szeretet, az aggódás, a boldogság, a félelem, a barátság vagy éppen a halál. De ők is hisznek a sikerben, a tőzsde mutatóiban, a képernyő adataiban, édesanyjuknak, a tanító bácsinak, a meteorológusnak, az orvosnak –, egymásnak. A természetfeletti ugyan tabu, a természetes hit viszont életük velejárója. A hívő ember a ráhagyatkozó bizalom „halálugrását” teszi meg Istenhez, akinek létét a természetből, a kinyilatkoztatásból és lelkiismerete parancsaiból is felismeri. Isten „szavát adta” nekünk. Be is tartotta. Emberré lett, hogy megváltson és üdvözítsen. Nekünk is olyan korrekteknek kell lennünk vele szemben. Több bátorságra lenne szükségünk, hogy a szekularizált világban, az emberközpontú kultúrában erőteljesebben éreztessünk meg valamit a keresztény hit mélységéből és szépségéből. Erre utaló jelek látszanak a kisközösségekben éppúgy, mint a közéletben a vallásos média eszközének segítségével is. Gondolok itt rádiók, újságok, honlapok tartalmára és missziós elkötelezettségére, de a jó szándékú, nívós filmekre és zenékre, vagy egyéb művészeti ágakra is.

         A hit válasz Isten hívására. Megtapasztalom, hogy Isten megszólít. Személyesen engem: életem döntő fordulatában, egy találkozásban, egy tiszta élményben-érzésben, egy alig csillapítható erős sugallatban, vagy éppen sorozatos események-jelek, szerencsés vagy szerencsétlen „csillagállások” következtében. Nem föltétlen éles pálfordulások ezek, inkább impulzusok, amelyek lassan felismeréssé érlelődnek, de legalábbis elgondolkodtatnak.

                  Atyai jó barátom A. Attila vallomása is ezt erősíti meg:"az én szívemet 1999-ben egy bizonyos dr. Tomcsányi  nevezetű orvosprofesszor műtötte, emelte ki a mellkasomból, tette egy  mínusz 30 fok körüli medencébe (van ilyen, amikor a közeg folyékony  hidrogén…), tett engem a szívet helyettesítő gépre  3 órán keresztül, miközben végezte a szükséges egyéb dolgokat… Ezeket a műtét után Ő maga  mondta el nekem, miközben bemutatta a helyszínt, azt a kádat, ahol a szívem „dekkolt” míg Ő  mással volt elfoglalva…És most jön az érdekes rész: Tomcsányi professzorral a „Sors különlegessége” folytán tegező jó barátságba kerültem, ma is összejárunk és megbeszéljük a műtéttel kapcsolatos emlékeinket, élményeinket. Az történt ugyanis, hogy 5 évvel az én szívműtétem után Ő is kapott egy szívinfarktust, majd rövidre rá – sürgősségi alapon – a saját helyettes docense operálta meg ill. vette  ki az ő szívét is, az enyémhez szinte teljesen hasonlómódon! Sokszor megbeszéltük már,  hogy a jó Isten vigyázott reánk talán azért, mert valami oknál fogva úgy gondolta, hogy szükség van még ránk. Őrá mint a Klinikán még ma is műtő orvosra, reám pedig Ő (a Jó Isten) tudja, hogy miért, de itt vagyunk és tesszük a dolgunkat.

         Ez az ember hosszú évtizedes keresés, és Isten-nélküliség után szívműtéte következtében szó szerint újjászületett. A hit mai tanúja. Rendezte egyházi házasságát, hitét mélyen átélő evangéliumi emberré vált. Megérezte, hogy Isten ott a műtőben. Tovább már nem menekült Előle, hanem beléje kapaszkodott. Szívével visszakapta a hitét. Akárcsak Dr. Papp Lajos szívsebész-professzor egyik betege, aki tizennégyszer „halt meg”, és újjáélesztették, mert feladata volt.

         Dr. Papp Lajost idézem:

Dühömben azt kérdeztem tőle: „ne haragudjon, bácsi, maga tizennégyszer kapott lehetőséget a Jóistentől, hogy ott maradjon egy szebb világban, akkor mi a fenének jött vissza?” És akkor egész orvosi pályafutásom legfontosabb mondatát hallottam: „Hát édes fiam. Nem maradhattam, mert nincs, aki megmetssze a rózsalugasomat.”… Nem az unoka, nem a gyermek hozta vissza, hanem a feladat… Majd ha a feladatunkat teljesítettük, a Jóisten odaenged magához. Ez a bácsi több mint tíz évig metszette még a rózsalugast. (Interjú Dr. Papp Lajossal, Keresztény Szó, Kolozsvár, 2012. június)

         A hit az a szilárd alap életemben, amelyre mindent ráépíthetek. Az a képesség, hogy végeredményben mindent kapcsolatba hozok Istennel. A hit biztonságot és állandóságot biztosít számomra. Nem kell rohannom a divattal, nem kell lecserélnem elveimet csak azért, mert most más a világ. Mély bizonyossággal tölt el, ezért ésszerű akkor is, amikor látszólag fejest ugrottam az ismeretlenbe. A keresztény hit nem vakhit, hanem hit a Három Személyű egy Istenben. Hogy mindenben és mindenkiben Ő van jelen, ő mutatkozik meg embertársamban is, amikor észreveszem, felfedezem a benne szunnyadó jót, a szépet, az értékeset. Képes leszek elfogadni azt is, amit nem tudok megváltoztatni magamban és a másikba, Nem „stresszelem” magam mások elvárásai miatt és azért sem, hogy nem vagyok tökéletes. A hit szemével leszek képes szeretni, és bízni a jóban.

         A hit nem végzettség, száraz logika – sokkal több annál. Mélyebb, másfajta látásmód. Az ingyenes szeretetével betöltő Isten jeleinek a felismerése. Nem ellentétben áll a tudománnyal, hanem túlmutat az ésszerűség határán. Ebből az érett hitből fakad a szeretet és a megbocsájtás, a felelősségvállalás másokért. Ez csak akkor sikerül, ha hitünket tápláljuk, edzésben tartjuk az imádsággal, a gyakorlással, a lemondásokkal.

2. A hitet tovább kell adni - tanúságtétel.

         Az érett hitet, a személyes meggyőződést nem lehet elrejteni, eldugni, lefojtani, akárcsak a tartóra tett mécsest -mondja az Úr Jézus. Tanúságot tenni hitünkről annyi, mint életté váltani a hitet. Tanúskodni annyi, mint megérteni és meggyőződni arról, amit láttam és hallottam. Szavakba öntöm azt, amit megélek, és ebben az örömben másokat is megerősítek. Elmondom nekik. Nem erőszakosan, nem úgy, hogy én kívül maradok, hanem szeretve azt, akinek az életében osztozni akarok. Életem jó példájával kívántatom meg ezt az életformát. Úgy élek, hogy rám kérdezzenek: mi az oka a te másságodnak? Nem legyőzni akarom ellenfelemet, nem a jól értesültek magabiztosságával felülkerekedni a másikon, hanem nyitva hagyva a kérdést a másik véleményének befogadására. Nem érdekből, nem szerepet játszva, hanem szeretve.

         De tanúságot tenni, a hit örömét és többletét megosztani a világgal, talán egyik legnagyobb kihívás napjainkban. Az elvallástalanodó társadalomban, a kultúra megannyi ágában, a gazdaságban is szükség lenne hívő szakemberekre, akik túllátnak az evilági szempontokon, akik hitet, meggyőződést, szeretetet viszek vállalkozásaikba, vagy akár pénzügyi tranzakcióikba. Szeretetben megnyilvánuló hitünk a leghétköznapibb tettekben válik kézzelfoghatóvá: ahogy a gyerek haját fésüljük, ahogy férjünk ingét vasaljuk, ahogy a kisbabát tisztába tesszük, ahogyan a beteg, szenvedő szüleinket ápoljuk, ahogyan zokszó nélkül végezzük munkahelyi kötelességünket, és nem úgy állunk a feladathoz, ahogyan megfizetik…         Szeretetszolgálat, amilyen lelkülettel vacsorát készítünk, mosogatunk, porszívózunk, bevásárolunk.  Ha nemcsak haszonélvezői vagyunk mások munkájának, hanem otthon- és közösségépítőként kivesszük részünket egymás szolgálatában. Ha kérés és noszogatás nélkül felkínáljuk, közösbe tesszük időnket, pénzünket, figyelmünket, tehetségünket, erőnlétünket-egyszóval szolgáló szeretetünket, mert az imává magasztosul. Ha nem azt akarjuk, hogy minket kiszolgáljanak, hanem azt keressük, hol van ránk szükség – Krisztushoz hasonlítunk  A megváltás ügyét szolgáljuk, ha nem elvárjuk mások segítségét, hanem mi állunk készséggel szeretteink rendelkezésére. Amikor felajánljuk szolgálatainkat családunk-népünk-egyházunk javára –, máris „elsők lettünk” az Úrnál.

         De ugyanígy tapasztalható kórházi ágyakon, mennyire más a hittel szenvedő vagy a hitet nélkülöző beteg magatartása.  Egyik kollégám írja: Könnyes szemű, 35 év körüli asszonyka kereste a papot. Gyönyörűen csengő, archaikus magyarsággal beszélt. Moldvai csángó asszonyka volt. Jöjjön páterke, hamar, mert nagybeteg az emberem. Csak ide, a plébániától alig száz méterre hívott. Szinte szaladtunk. Útközben elmondta: három gyermekük van, férje 43 éves, a falu polgármestere. Nincs mentség. Csak idejében érjünk oda, mondtam a doktornak, tartsa életben, amíg hozom a papot – mondta izgatottan. Megérkeztünk. Viaszsárga fiatalember feküdt az ágyon. Az asszonyka odament az ágyhoz, életre ébresztette emberét, és szó szerint ezeket mondta: „Ember, hoztam a pátert. Gyónjál meg ügyesen, hogy úgy kerülj Szentfölsége elé, ahogy kell. Azután Szentfölségének velünk es lesz gondja, te azzal ne törődj. Egyszer te légy rendbe.” Földbe gyökerezett a lábam. Ilyen hittel papi életem során én még nem találkoztam.  És következett a beteg, akinek szentgyónása, szentáldozása, egész viselkedése tükörképe volt mindannak, amit korábban a feleségénél láttam. Még aznap estefele meghalt.(O.D.)

3. Az egyház útja a hit útja.

         Az egyház szerepe ma is prófétai! A hit oázisává válni a világ számára. Nem annyira jövőbe látni, mint inkább megértetni a jelent. Nem előre küldeni az embereket, hanem elől járni jó példával, és mint a mágnes, vonzani a többieket magunk után. Segítenie a világnak, hogy felfedezze Isten rejtett tevékenységét a világban. Rámutatni arra, hogy a formális vallásosság, a rítusok önmagukban senkit sem üdvözítenek. Hogy vegyük észre: a formák kiürültek, kiégünk, kimerülünk, megkoptunk, elfáradtunk. Ipari méretekben megy tönkre a szeretet és Isten -kapcsolatunk. Nos hát, ideje volna meghallanunk a bennünk feltörő prófétai Lélek hangját! Rázzuk ki a követ a cipőnkből…! Ugyanez érvényes a nemzeti összefogás témájára is.

         Ismerős sokak előtt Jerzy Popjeluszko, lengyel pap hősiessége, vértanúsága. A középnemzedék még emlékszünk, ahogyan a Szabad Európa Rádió bemondta. Nemrég avatták boldoggá több százezer ember jelenlétében. Ez a fiatal, beteges alkatú lengyel pap úgy emelkedett ki a kommunista lengyel elnyomás ellenállói közül, hogy a szentmiséin, amelyeket a Szolidaritás szakszervezet munkásainak celebrált, a békeköszöntést még azzal toldotta meg-„és ne engedjük, hogy a gyűlölködés vezessen minket.”! Az acélgyár munkásainak ő lett a gyóntatója és lelkivezetője. Ha kellett anyagiakkal segített, megszervezte a munkások szabadegyetemét, nyíltan beszélt, és a hitet hirdette. Mindhalálig. 1984. Október 19-én, Varsó felé utazva, kocsijából kirángatták, a titkosrendőrök, a KGB támaszpontjára vitték és agyonverték. Megkínzott holtestét a közeli víztározóba dobták. De a sofőrnek sikerült megmenekülni és hírt adott a történtekről, mire aztán kiadták a holtestét. Már ez a temetési menet jelezte, hogy az imádságnak, az egyház prófétai erejének nem tud az erőszak ellenállni. Amikor Popjeluszko holttestét Varsó felé szállították, több száz gépkocsin tülkölve kísérték, az út menti falvak és városok népe gyertyával térdelt az út mentén. „A Szolidaritás szakszervezet azért ejtette oly gyorsan ámulatba a világot, mert nem erőszakkal harcolt, hanem térden állva, rózsafüzérrel a kezében” (Magyar Nemzet 2010 jún.7).

            Valójában az a prófétai lelkület, amikor kész vagy elmenni a végsőkig. Nekünk sem elég magyarkodni. Persze fontos, hogy ápoljuk anyanyelvünket, kultúránkat, ismerjük történelmünket – magyarul. Fontos, hogy ne marakodjunk, hogy fogjunk össze, és fontos, hogy megmaradjunk magyarnak – a csángók is –, de mindenek előtt örök üdvösségünk a fontos! Erre a prófétai lelkületre volna ma szükség!  Minden hívő ember prófétai hivatást kapott. Mindnyájan útkészítők vagyunk. Isten országának ránk vonatkozó útszakaszával vagyunk megbízva. Megismertük Krisztusban Isten üdvözítő szeretetét, de ennek tanúságtevői kell, hogy legyünk. Nemcsak prófétai szavakkal, hanem prófétai tettekkel, magatartással. Az egyháznak is újra magára kell öltenie prófétai mivoltát.

          A próféta szabad ember. Nincs lekötelezve senkinek -még saját magának sem. Nincs kiszolgáltatva semmilyen földi hatalomnak, nem érdekei határozzák meg. Nem akar másoknak megfelelni, nem haszonleső, számára csak Isten akarata a fontos. A próféta mindent az Istenhez való viszonyában vesz észre. Ezért nem vásárolható meg, nem lehet őt megvesztegetni. Neki küldetéstudata van, és biztosan látja a célt maga előtt. Neki nincs félteni valója, nem lehet őt megfélemlíteni, hiszen teljesen rábízza magát Istenre. A próféta a végső valóságra, a dolgok lényegére figyel. Mélyebben lát, mint a szociológusok vagy a közgazdászok. Mi magunkra ismerünk-e az iménti jellemvonásokban?

           A mai világ nem szereti a prófétaságot, a prófétaiságot… Világunknak az tetszik, ha minden kiszámítható. Az egészség, a hosszú élet, a fizetés, a nyugdíj, az ügyfél, a vendég, az inkasszó, még Isten is! Legyen kiszámítható a költségvetés, a kormány, a megvalósítások, és négyévenként lehessen számon kérni. Mert ha nem, ha csalódtunk, többet nem választjuk meg.  Mi nem szeretjük a meglepetéseket, miközben mindig mindenből új kellene. Nem szeretjük, ha zavarnak. Foglaltak vagyunk, tele van a határidőnaplónk,- vajon hány bejegyzésünk szól Istenről? Istent beleszámoltuk? Ki lehet-e azt számítani, mikor kapok szívrohamot, vagy agyvérzést?  Be lehet-e írni a naplóba, hogy a másik embernek mikor lesz szüksége rám?  És meg tudjuk-e mérni, hogy mennyi? A szeretetnek, a hitnek és reménynek van-e mértékegysége?

         Az egyház prófétai arca abban áll, hogy mondanivalóját meri közölni a világgal – még ellenszélben is. Fel meri tenni a kényelmetlen kérdéseket, és tudja figyelmeztetni, ha kell, az emberi méltóságra, tettei következményeire. Felhívja a világ figyelmét a szent és igaz értékekre, a teremtett világ alaptörvényeire. De a világ csak akkor hallja meg a prófétai szót, ha hiteles próféták szólnak hozzá. Akkor akár fel is kapja a fejét.

         Kellett nekünk a felfakasztott gennyes seb, kellett ez a világméretű pedofília, kellett a vatikáni bankbotrány, hogy újra gatyába rázzon, hogy újra felélessze bennünk a prófétai lelkületet… Hogy teljesen ezt a jelszerű életet, ezt a Krisztushoz tartozást mutassuk meg a világnak. Ne az intézményekkel dicsekedjünk, se a megvalósításokkal, ne a számokkal zsonglőrködjünk, hanem az istenszeretetnek ezt a sugárzó örömét kedveltessük meg másokkal is. Ha kell szegényen, eszközök nélkül, kiszolgáltatottan, ha kell, ünnepeink méltóságával, az átélhető és megtapasztalható istenélménnyel, a sugárzó hittel.

 Az igazi próféta rámutat Jézusra. Nem tesz olcsó engedményeket a világnak, nem alkuszik meg, és nem dörgölőzik a nagy többség véleményéhez, -hanem szembemegy a trendekkel és divathullámokkal. A valódi próféta nem zsarolható.

         Mi is sokszor szembeszállunk Istennel: miért kell szenvednünk, Uram? Hiába hittünk, becsaptál! Nem erre számítottunk, nem így képzeltük el… Kiábrándultunk egyházadból, a papokból, megcsontosodott az egész intézmény. Hol vagy Uram? Sokan már azt is fontolgatják, hogy jobb lesz átváltani „rokonszenvesebb” Messiásra…

Isten a meglepetések Istene, a találékony szeretet Istene, aki mindig tartogat újat. Szentlelke most is felhevíti bennünk a prófétai lelkületet.  És csak a prófétai lelkűeknek, a reá érzékeny, alázatosaknak nyilatkoztatja ki magát.

 Nekünk úgy kell hirdetnünk a megtérést, hogy az nem pusztán etika, és humánerkölcs,- vagy ahogy szoktuk mondani, betyárbecsület-, hanem Isten- és egymás szeretetéből táplálkozó újszövetségi hit, örömhír, életmód, örömhír! Építkezés, országépítés: itt a Földön, már egy szebb, emberibb társadalomé és hosszú távon Isten országáé.

         Nemrég a Duna Televízió is levetítette A Pityergő teve c. mongol - német dokumentumfilmet, amely a Góbi sivatagban játszódik. Arról szól, hogy a mongol pusztában, egy három jurtából álló családi tanyán, megellik a teve. Kicsinyét nem gondozza, nem szoptatja. (A "korszerű" szingli jut eszünkbe róla.) Gazdái mindent megpróbálnak, lekötözik, borját melléje taszigálják, de az anyateve elrugdossa. Elmennek a láma szertartására, az sem segít. Az öregek kisütik, hogy ebben a helyzetben egyedül a hegedű az egyetlen megoldás. Két kis unokájukat elszalasztják a városba. Az út vagy kétnapi tevegelést jelent a sivatagban. A város maga terebélyes jurta tábor, a középen lepukkant panellházzal, ez az iskola. Itt tanít a hegedűtanár. A gyerekek előadják neki a gondjukat, a hegedűs azt mondja, hogy nem ér rá, de az ügy annyira fontos, hagy szakít rá időt.. S valóban pár nap múlva egy motorbiciklin meg is érkezik. Az anyatevét lekötik, a borjat melléje állítják. A fiatal gazdasszony simogatja a tevét, énekel. Mintha mongolul énekelne egy magyar népdalt. A hegedűs pedig játszik a földre állított, kéthúrú, cselló alakú hangszerén. A tevetehén hallgatja, s nagy szemét lassan elöntik a könnyek. Borját tőgyéhez engedi,- s ettől kezdve boldogan élnek… Sokan látták ezt a megható filmet.(Cz.G.)

         Vajon mi fel tudjuk-e fakasztani a világban ezt az Isten utáni vágyat…? Mi kell ahhoz, hogy a világ, a környezetünk, a média-politikum sírva fakadjon? Nem ezt a prófétai ihletet várja tőlünk a világ? „Mit tehetünk hozzá a tevetehén könnyeihez?”(Czakó G.)

 4. A hit útja a mai és holnapi kultúrában.

         Jézus a ma élőktől is ugyanezt kérdi, mint tanítványaitól a kenyérszaporítás után: el akartok menni? Tessék nyugodtan…

Soha nem volt ekkora vallási kínálat, mint napjainkban. Lazább, ’lájtosabb’ csomagolásban, tetszetős kiszerelésben számtalan keresztény és nem-keresztény, keleti és nyugati megváltócska, kisebb-nagyobb egyház és guru, mester és messiás ütötte fel fejét, akiknek jól jön az egyházával dacosan ellenkező, csalódott vagy kereső, bátortalan vagy el nem kötelezett hívő, hiszen így olcsóbb az üdvösség. Ott nincsenek követelmények, megcsontosodott hagyományok, vagy vaskalapos papok, akik akadályoznák őket szabadságukban.  Ezek az egyházutánzatok nem találnak ki újat, csak ötletesen, dús fantáziával szívják a fáradt egyház vérét. Élősködnek. 

De a történelmi egyházak híveiben is felüti a fejét a közömbösség, a csüggedés, a tespedtség, a legkisebb erőfeszítésre is képtelen, lagymatag lelkület… Kialvóban a lánglelkű hősiesség. Azt gondolják: a hit kalandját meg lehet úszni. És különben is, ’ilyen a világ’. Közben észrevétlen megalkusznak a bűnnel, a középszerűséggel, hozzászoknak a tétlen, kényelmes, következmények nélküli élethez, ahol minden jár nekik, de ahol semmiért nem kell áldozatot hozni. Kiállnak a sorból, és nem kockáztatnak. A dicsőség kellene, de a kereszt nem. Jézustól, egyházától, hittől, paptól csak elvárnak, csak kapni akarnak. Vannak, akik nemcsak kilépnek, de Jézus és egyháza ellenségeivé is válnak.

         A média által felfújt, egyházon belüli botrányok is nagyban elbátortalanítják az igazhívőket és keresőket egyaránt. Nem kevesen vannak, akik sötét erők manipulációit sejtik ezen botrányok megszellőztetése mögött, hogy a keresztényeket védekezésre késztessék, hogy a liberális világ látszólagos szabadságában kifinomultabb terror alá kényszerítsék az egyházat. Az elvilágiasodott, felnőtt társadalom nem szereti, ha az egyház kioktatja, vagy „erőlteti” misszióját. Látjuk ezt  pl. Svédországban, ahol egy keresztény rektorjelölt nem írhatja bele önéletrajzába, hogy hívő. És egy iskolaigazgató nem szólhat úgy a végzősökhöz, hogy: „Isten áldjon benneteket!” Istent sokféle módon szeretné félreállítani az útból a „keresztény” Európa. Akár a vallási tolerancia, akár a tudományos és jól nevelt korrektség szellemében. De észrevehető ez magyarországi példákon is, ahol az önkormányzatok sok helyen ódzkodtak visszautalni iskoláikat egyházi kezelésbe, és maguk a szülők is egyházellenes kampány áldozatául estek, vagy éppen a felvilágosult értelmiségi-pedagógus társadalom állását kezdte félteni az egyházi iskoláktól.

         Erdélyben a hagyományos vallásosság ellenére, amolyan puritán szemérmesség jellemzi a hívő értelmiségieket, nehogy mások hitetlenségében, közömbösségében csorba essen. A ’másság érzékenysége’ nem egy esetben hittagadássá, árulássá fajul, főleg értelmiségi körökben, tanári közösségekben. Jó néven veszik ugyan, ha szakember tanítja, pl. a hittant, de a szektáskodástól tartó ál-félelem a hitet, a vallásos meggyőződést  a ”szakma” könnyen a magánszférába utalja.

          Talán reményt keltő jel lehet azon-egyre szaporodó- pedagógusok példája, akik szakmai korrektségükkel, becsületes, következetes kiállásukkal, hiteles hitéletükkel, a maguk hivatásán keresztül, emberközelben élik meg az evangélium üdítő frissességét és szépségét.  Számos példa van arra is, hogy ilyen kaliberű tanárok, orvosok, mérnökök elismerést vívnak ki kollégáik között, a kisebb és nagyobb közösségükben. Hitük az a többlet, amellyel felkészültségüket, bátorságukat és elhivatottságukat kinyilvánították.

         Csaknem tizenötéves rádiós apostolkodásom alatt sokszor meggyőződhettem arról, az emberek mennyire igénylik a tiszta hit, a mély lelkiség, a keresztény erkölcs biztató üzenetét. Üzletben, gépkocsivezetés közben, autószerelő műhelyekben vagy gyárakban, fodrászműhelyekben Erdély-szerte hallgatják, és a halkan, háttérből szóló rádió evangéliumi üzenete messze erősebb a kereskedelmi adók fülsiketítő zajos zenéjénél. A világhálón megnyilvánuló örömhír pedig sok kereső, másfelekezetű vagy közömbös ember figyelmét felkelti, és a tetszésnyilvánítás jelei sem maradnak el. A vasárnapi – világhálón megjelenő – írásmagyarázat hétről hétre több száz olvasó, rákattintó ember lelkét érinti meg. A hit búvópatakja tehát szelíden, észrevétlenül, de mégis meggyőző erővel vág utat magának századunk posztmodern világában. Talán sokan bezárnák a templomba, vagy életük bizonyos örömteli vagy drámai eseményéhez kötnék, az Istenbe vetett hit, a kinyilatkoztatás igazságai mégis mustármagként, kovászként hatják át az emberek mindennapjait. Hittanórás, vagy családos találkozókon egy hétköznapi tanúságtétel, egy katarzis-élménnyel járó film megtekintése sokszor több hatást ér el, mint a hagyományos katekézis. A pozitív példák nemcsak sebeket gyógyítanak be, hanem a hit fáklyavivői lehetnek a helyi és a világegyházban egyaránt. A gyermeküket vallásosan nevelő családok, az élet különböző területén lelkiismerettel, becsületesen dolgozó és hitüket megvalló, közösségükért kiálló „átlaghívek” hite a legjobb bizonyíték a hit közösség és társadalomformáló erejére.

           Mi hívők, egyfajta keresztény hittel átszőtt kultúra kialakításában „vagyunk érdekeltek”, amely közösségi életterünket, viselkedésünket is átjárja. Kezdve az Assisi Szent Ferenc nevével fémjelzett keresztény természetvédelemtől és tisztelettől el egészen a vegyes házasságokban, a felekezeti sokszínűségben megnyilvánuló életmódunkig, ahol becsben tartjuk és tiszteljük a másik szimbólumait, szertartásrendszerét, amikor el tudunk csendesedni az áhítattól és a szent dolgok, helyek jelenlététől. Olyan szomorú, amikor a lelkipásztor azt tapasztalja, hogy vegyes környezetben milyen könnyen lennebb eresztjük a mércét, amikor családi vagy egyházi ünnepek, események alkalmával a templom csak pusztán gyülekezési hely, vagy turista látványosság, de semmi esetre sem Isten lakóhelye.

          Isten nem lebecsüli, hanem felértékeli gyarló emberi természetünkből fakadó jóságunkat. Azt a „keveset” szaporítja meg, és táplál vele jóllakásig másokat is. Nem mondhatjuk, hogy: én nem tehetek semmit… Kegyelmi indíttatása a szerény tehetségből is ragyogó teljesítményt képes kihozni. Épp ez a tudat segíthet önbecsülésünkben. Bátorságot adhat olyan helyzetekben, amikor emberi erőfeszítéseink, képességeink látszólag kevésnek bizonyulnak. 

Hajlamosak lennénk túl könnyen feladni: ha nem sikerült az érettségi, ha tönkrement egy vállalkozás, ha krízishelyzet adódik a házasságban. Pedig nem kellene feladnunk. Ha csak egy százaléknyi esély is van a túlélésre, a megmaradásra, arra, hogy felülkerekedjen az élet, a szeretet –, küzdenünk kell. Mint ama koldus, Böjte Csaba OFM példájában, akinek a körfűrész levágta a kezét, s aki azt a fűrészkorpából előkotorva még 300 kilométert utazott, és mindent megtett, hogy az orvosok visszavarrják.  Legyőzte a félelmet, a kétségbeesést, újjászületett, és most kezet foghatunk vele…

Egy percig sem hihetjük, hogy Isten nincs velünk. A hit próbakövei épp a szenvedések, az akadályok, amelyeket utunkba hoz az élet.  És a hit minden nehézséget legyőző ereje, szent Pál után szabadon- képesít arra, hogy a végsőkig kitartsunk, sőt, hogy nagy dolgokat vigyünk végbe kisebb vagy nagyobb közösségeinkben.

          Több mint százötven évvel ezelőtt rabszolga-kereskedők fogságába került egy néger fiú. Gazdája később elcserélte egy rossz lóért. De a ló gazdája megbánta a cserét és visszakérte a lovat. Akkor a dühös gazda egy üveg rumért és egy pakli dohányért továbbadta a fiút. Portugál hajóra került, innen mentették meg. Ebből a fiúból - aki csak egy üveg rumot és egy pakli dohányt ért a mi szemünkben - Isten országában Crowter Sámuel anglikán püspök lett, akit Ura annyira becsült és értékelt, hogy Nyugat Afrikában mártírhalálra méltatta. Ő a négerek első püspöke, az első afrikai nyelvű Biblia megalkotója…

         Szeretném, ha papnak és híveknek, az egész egyháznak a hit éve legyen ilyen kegyelemfelfakasztó, üdvösséges idő. Kairosz. Hogy újra élettel, a hit nagy tetteivel töltsük meg a kereteket, és növekedjünk a szeretetben.

 

 




« vissza
 
 





btz webdesign