Keresés
 
 
Megtekintve: 1392 alkalommal
Alkalmi írások - Teológiai dolgozatok

Lépj be a csöndbe!

 

Lépj be a csöndbe![1]

Gondolatok a külső és belső csönd megteremtéséről

 

 

  1.    Légy csöndben!

          Motorzaj, dübörgő zene, szünet nélküli csevegés a maroktelefonnal és számítógépes „csettelés”, kocsmai háttérzene meg a telefonszolgáltatók akciós ajánlatai, hogy beszéljünk még többet, így olcsóbb. Ha két ember találkozik, folyik a sopánkodás az árakról, sportról, időjárásról, politikáról. Ha meg hirtelen elhallgatnak, megdöbbennek, hogy milyen csönd lett, megijednek, hogy elfogyott a beszédtéma. És ez már nem természetes, sőt rendellenes, hiszen a világ a kommunikációtól hangos.[2]

          Még a keresztényeket is megfertőzte az állandó „lelkizés”, a kisközösségekben se vége, se hossza a „tanúságtevő ömlengéseknek”, az orrvérzésig mondott imáknak, talán Istennek is szüksége van erre a szómágiára, hiszen ő sem hagyta szó nélkül a teremtést, Fiában ő is kommunikált a világgal. Kimondta magát, és bátorított, hogy hirdessük az örömhírt.…

          Mintha félnénk a csöndtől! Zajongunk és szövegelünk, valamit állandóan meg kell beszélnünk, mert, ha netalán elhallgatnánk, kibuggyanna belső ürességünk, felszínre törnének hiányaink, és elrettennénk attól a sötétségtől, amely bensőnk szakadékában örvénylik.

          Holott Isten a csöndben, a csönddel szeret igazán kommunikálni. A csöndben akar velünk kapcsolatba kerülni. Eltűnődöm: milyen érdekes, sőt mi több, hasznos lenne, ha a tévé-, autómentes nap(ok) mellé kitalálnánk, és a gyakorlatba ültetnénk a beszéd nélküli napot. Az iskolában, az ülésteremben, az irodában, a szerkesztőségben, a parlamentben is a csenddel kommunikálnánk... Amikor természetes lenne, hogy csendben maradunk. Amikor kiszolgáltatnánk magunkat a csöndben megbújó isteni jelenlétnek. Mert Istent csend nélkül nem lehet „levenni a lábáról”. Ő csak akkor bújik elő, ha körülötte, vagyis bennünk „minden tiszta”.

          Nem kellene félnünk a bennünk ordítozó oroszlánok hangjától, mert azok is megszelídülnének Isten mindent betöltő jelenlétében. Igazából a csöndben tudnánk átállni az ő hullámhosszára, akkor válnánk fogékonnyá az ő jeleire, hangjának észlelésére. Ez az átállás nem függ attól, hogy a szobában vagyunk-e vagy az utcán, telefon van-e a kezünkben vagy éppen munkahelyi megbeszélést tartunk, együtt van-e a család, vagy szanaszét a munka taposómalmában. Egy a lényeg: a belső fegyelmezettség, hogy akarjunk és merjünk elcsendesedni, hogy a szavak helyett térjünk rá a tiszta csodálkozás és nyitott észlelés állapotára, hogy mindenki és minden előtt, Isten adományai előtt is Istent magát akarjuk. Akár a templomi liturgiában is felhívást intézhet a pap a hívekhez: Gyertek, testvéreim, legyünk csendben!

          Jálics Ferenc jezsuita szerzetes egy kedves anekdotája szerint, az Alföldön áll a juhász, nagy botjára támaszkodik, és a távolba néz. Arra jön egy újságíró és megkérdezi:” Mire gondol jó ember?” A juhász ezt feleli: „Azt hiszi az úr, hogy nekem van időm gondolkodni?”

          A túlhajszolt, a szükségesnél is jobban igénybe vett, az állandóan fölösleges ismeretekkel bombázott idegrendszerünk is felüdülne, ha néha megtartanánk a szavak böjtjét. Lelkünk csendje a „szavak zajszűrésével” kezdődik.

          Miért legyünk csöndben? Hogyan tartsunk csendet? Kívül vagy belül kell csöndnek lennie? Mikor érdemes elcsendesedni? Mikor csendül meg a csönd?

  1.    Külső és belső csöndjeink

           A világ mai forgatagában és túlhajszolt aktivitásában állandóan szorít az idő: tevékenységek, határidők, elodázhatatlan kötelességek terhe nyomaszt, s folyton azt érezzük: nincs időnk. Sem magunkra, sem szeretteinkre, sem Istenre. De ha Jézusra figyelünk, rájövünk, hogy ő mindig megtalálta az időt a csendes visszavonulásra. Már 30 évig tartó názáreti csöndje is „beszédes”. Nyilvános működése idején őt is szorongatta a tömeg, hogy az örök élet igéit hallgassa, vagy gyógyulást keressen, ő mégis az Atyával való együttlétet helyezte előtérbe. Az imában eltöltött csendes órák neki legalább annyira fontosak voltak, mint a missziós tevékenység. Jézus sok időt szánt az imára: kora reggel és késő este, egész éjszakákat, magányos helyeken, fenn a hegyen, vagy a templomban, de mindig megtalálta rá az időt.[3] Tanítványait is erre buzdította. Nemcsak beszélni tanította meg, hanem hallgatni: odahallgatni az isteni Jelenlétre.

          A csend tehát nem más, mint Isten szívdobogását hallgatni. Így értjük meg jobban önmagunkat és a világot. A csendben kozmetikázás nélkül megmutatkozik, mi van bennünk: milyen célok, szándékok, érzések hajtanak. Isten jelenlétének fénye bevilágít lelkünk sötét zugaiba. A csend nem a zaj hiánya, hanem annak lehetősége, hogy megszülessék bennünk az élet. Az istenes élet. Hogy átjárjon szerető jelenléte.

          A csönd – elengedés: a gondolatok, a képek, az érzések elengedése is. Megtanulni szinte kívülállóként szemlélni ezeket. Rácsodálkozni, anélkül, hogy ítéletet alkotnánk róluk. A csend nem szótlan gondolkodás. Nem elemzünk, nem keresünk megoldásokat, nem ítélkezünk. Nem azért kell csendben lennünk, hogy koncentrálni tudjunk, hogy valamit kigondoljunk vagy elhatározzunk. A csend inkább észlelés, befogadás. Mint amikor egy virágot csodálunk, szagolunk, és az elbűvöl minket. Nem azért vagyunk csendben, hogy oldjuk a stresszt, relaxáljunk, lenyugodjunk. Ezek legfeljebb jótékony „mellékhatásai” lesznek. Az Isten jelenlétét árasztó csendet inkább azért keressük, hogy éberen figyeljünk, gyengéd érdeklődéssel érezzük, hagyjuk, hogy Isten megérintsen.

          A külső csendet ugyan meg tudjuk teremteni, de a belső csend fölött nem rendelkezünk.[4] A belső csendet zavarják gondolataink, gondjaink, indulataink. Sokan azért félnek a belső csendtől, mert  megszólal a lelkiismeret. Pedighát szükség van arra, hogy Isten bensőnkben is megnyilvánuljon. Hogy pontosan működjék az iránytű. A külső csend segíti a belsőt, de a belső csendet nem lehet előállítani. Az ajándék. A külső feltételeit biztosíthatjuk. A belső csend elérése azonban hosszú folyamat. Csak fokozatosan leszünk képesek elcsendesedni. De ahhoz, hogy valami megmozduljon bennünk, ki kell lépni a hétköznapi élet sodrásából. A csend nem a fejben dől el, de el kell zárnunk a külső információs csapokat is, hogy fejünk-agyunk letisztuljon, elcsendesedjen. Meg kell szüntetnünk gondolataink pörgését, sőt tulajdonképpen elengednünk őket, mint filmkockákat, és egyiknél sem időzni el. Időt kell adni magunknak, bizalommal, hogy mielőtt másokat gyógyítani akarnánk, magunk is gyógyulhassunk. Az irányítást adjuk át Istennek. Ehhez szükséges az elcsendesedés. A csend a legjobb eszköz, hogy engedjük lehullni  magunkról a sminket, a kozmetikázott álcát, álarcot, hogy megszűnjék színlelésünk és önámításunk. A csend kiszolgáltatottságot jelent a minket gyógyítani akaró Istennek.

          Ha Istent nem a csendben ismerjük fel, lehetnek komoly projektjeink, okos gondolataink, világmegváltó aktivitásaink, legfeljebb felfuvalkodottak leszünk, és a külső, látványos sikerekben, akciókban és kampányokban fogjuk lemérni tetteink hatékonyságát. De akkor a mi céljainkat összekeverjük, vagy behelyettesítjük Isten akaratával. A csend azért szükséges, hogy megkülönböztessük saját vágyainkat, bármilyen jóindulatú tervünket Isten szándékától.

          A csendben megindul valami belső fejlődés. Elrendeződnek a dolgok, a káoszból rend lesz, lecsillapodnak a hullámok. Persze ezt nem lehet, nem szabad siettetni, sürgetni, kikényszeríteni. A csend megtanít várni. Ez is a lelki fejlődés, Isten szemlélésének gyümölcse. Ne akarjunk gyors, hirtelen fordulatokat kicsikarni. Ahhoz, hogy életünk kibontakozzék, időre van szükségünk. A csendben nincsenek kényszerek, nincs elvárás vagy megfelelés, csak Jelenlét...

          A csend megtanít minket a szemlélődő imára. A rácsodálkozás időtlenségében megszűnnek aggodalmaink. Tevékenységet és szemlélődést egyenletesen kell feloldanunk. Ha életünket, hivatásunkat, feladatainkat Isten országának távlatába szeretnénk helyezni, minden napunkat hassa át az ő jelenlétére való figyelés: naponta egy vagy félóra minőségi időt szánni neki! Éber figyelemmel, megfelelő testtartással, gondolkodás, vagy vágyódások nélkül egyszerűen rátekinteni Jézus Krisztusra. Ez a szótlan, csöndes szemlélés éreztetni fogja az Együttlét különleges varázsát, élvezetét, és ragaszkodóvá tesz. Lassan nélkülözhetetlenné válik Jézus. A napi egy óra kontemplatív ima és csönd után olyan lendülettel mehetünk munkába, állhatunk mások szolgálatába, mintha egész hónapos nyaralás utáni első napunk lenne...(V.ö. Egy csúcsmenedzser példája-Jálics F.)[5]

   3. Gyakorlat

           Lelkigyakorlatos feladatként Anselm Grün német bencés atya a süketnéma meggyógyításának folyamatát modellezi, amelyet Szent Márknál olvasunk.[6] Jézus öt fokozatban gyógyítja meg a hebegő süketet. Ebben az öt lépésben megmutatja, mit jelent hallgatni és beszélni Isten és az emberek előtt. Mindkét gyakorlat fontos: a helyes beszéd és a helyes hallgatás. Életünkben ez az öt fokozat a következő lépésekből áll:

  •          Jézus a süketnéma fülébe helyezi újját. A beteg „testrészre”. Megmutatja, hol vagyunk betegek. Először nekünk is be kell csuknunk fülünket. Hogy megtanuljunk befelé figyelni. Sokszor süketek vagyunk Isten szavára. Nem halljuk meg, mit akar Isten mondani. Egy édesapa mesélte, hogy ha elmélyülten dolgozik íróasztalánál, nem hallja gyermeke sírását... Néha úgy el vagyunk magunkkal foglalva, hogy betömjük lelki fülünket. Nem vesszük észre az apró jelzéseket, melyek embertársaink s ezáltal Isten felől érkeznek. Ezért volna jó meghallani a külső (belső) csendben Isten halk, lágy szavát. Meghallani és megérteni. Isten nem szereti a zajt. Ő annál tapintatosabb...

 

  •          Második lépésként megérinti a férfi nyelvét nyállal. Gyengéd gesztus, akár egy csók. Az édesanyák is nyállal szokták meggyógyítani a gyermek friss sebét. A nyalogatás gyógymód. Ez meghittséget, bizalmat jelent. Először bizalmas kapcsolatba kell kerülnünk a „beteggel”, hogy majd utána gyógyíthassunk. De ez a gesztus azt is jelenti, hogy nyelvünket, szavunkat is korlátoznunk kell, értelmünket is szabályozni, hogy ne bántsunk a szavakkal. Alámerüljünk a csendbe. Sokszor még ezután is sokáig zakatol az agy, agyalunk, gondolkodunk. De lejjebb kell jönnünk az értelem szintjétől, egészen a szívig. Fontosak a simogató szavak, hogy lelkünk nyugvópontra jusson. A szeretet szavai békét adnak lelkünknek.

 

 

  •          Jézus harmadik lépése, hogy felnéz az égre, és az Atyához imádkozik. Gyógyulás nincs imádság, az Atyával való személyes összekötetés nélkül. A csendben megnyílik az ég. Megszólal az Atya: te vagy az én szeretett fiam! Igent mondhatunk magunkra, az életre, a másik emberre. Szívünk kitágul. A szavak is Istenbe torkollnak.

 

  •          A negyedik lépésben Jézus felsóhajt, felnyög... Ez az erőfeszítést, a jó harcát jelenti. Jézus harcol értem, hogy megszabaduljak függőségeimtől, hogy mellette döntsek. Harcba száll a betegségemmel és megkötözöttségemmel, a süketséggel és a némasággal, hogy minden érzékemmel megnyíljak Istennek. A sóhajtással jelzi, hogy nem kívülről akar kezelni, hanem befelé hordoz engem, engedi, hogy betérjek hozzá.

 

 

  •          Ezután következik a megváltó és szabadító szó, az ötödik lépés, amikor Jézus azt monja a süketnémának: Effata – Nyílj meg! Hogy meghalljam, mit mond nekem Isten. Felnyitja szememet, hogy lássam, vegyem észre, fedezzem fel Isten lábnyomát, üzenetét, jelzéseit hétköznapjaimban. Hogy mindenben találjam meg, érzékeljem Jelenlétét.

 

          A hebegő süket füle megnyílt, nyelve bilincse megoldódott. Jézus minket is megszabadít félelmeinktől, megtanulunk helyesen beszélni. Szavainkkal kapcsolatot létesíteni. Hogy a szeretet szavait mondjuk: bátorító, gyógyító, életre keltő szavakat, a vigasztalás szavait. Segíti belső receptorainkat, fülünket, hogy szívünkkel halljunk, s ha kell hallgassunk. A sok hallott szóból halljuk ki Isten szavát. És tanuljunk meg úgy beszélni, hogy szavaink szerető szívből, a belső csendből fakadjanak. Figyelmesen hallgatni és tudatosan beszélni. Legyen fülünk mindig nyitott arra a beszélgetésre és kommunikációra, amelyet Isten kezdeményez. Erre való a csend a hétköznapokban is.

 

          De értékeljük jobban akár liturgia csendjét is, mert ahogy a  zenében a szünetjelek adnak keretet a dallamnak és a ritmusnak, a liturgiában, a közösségi imáinkban is elengedhetetlen a külső és a belső csend.[7]

          Isten és ember érintkezése az imádságban is csöndek köré szerveződik. Már a keresztvetés is... Minél hosszabb ez a csend, annál mélyebbre jutunk, annál jobban elérhetünk oda, ahol Isten és mi kettesben maradunk. Nem beszélve az átváltoztatás mélységes csöndjéről, meg a szentáldozás utáni elcsöndesülésről.

          Ezek a „külső”, szabályozott csendek is segítenek elérnünk a belső csöndet és összeszedettséget, hogy Isten kegyelme átjárjon és átalakítson.

 

 

 

 

[1] A váci Caritas-munkatársaknak tartott előadás szerkesztett változata, 2015. november 7.  

[2] Légy csöndben!, in: Sebestyén Péter: Kihívás és szolgálat, Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2008., 21. o.

 

[3] Jézus és a csend, in. Jálics Ferenc SJ: Lelkivezetés az evangéliumban, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013., 107. o.

[4] Csendesedj el, in: Mustó Péter SJ: Csendben születik az élet, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013., 66. o.

 

              [5]  „Egy csúcsmenedzser a tőzsdei válság miatt sok pénzt vesztett, súlyos stressz lett rajta úrrá, és nagyon kimerült. Az volt a nagy szerencséje, hogy egy kollégája és jóbarátja hosszú időre át tudta venni és intézni az üzleteit. Valójában arra lett volna szüksége, hogy egy pszichoszomatikus betegekkel foglalkozó klinikán kezeljék. Ő inkább úgy döntött, hogy két hónap szabadságot vesz ki, és feleségével kettesben elutazott egy görög szigetre. Itt jó ellátást kaptak. A menedzser minden reggel kiment egyedül a tengerpartra, és megvárta a napfelkeltét. Naponta órákig nézte a látóhatárt, míg egy kicsit végre fel tudott oldódni. A gondjai lassan háttérbe szorultak, és ő nyugodtabb lett. Sokszor eszébe jutottak képek a gyerekkorából, amikor a hegyekben és a mezőkön kóborolt. Két hónap alatt sikerült neki – ha nem is egészen megszabadulni a gondoktól, de legalábbis – odáig eljutni, hogy békésen tudta figyelni a természetet, és órákig hallgatta a madarak énekét, nézte a partra kifutó hullámokat, és órákon keresztül minden tervezgetés nélkül egyszerűen csak ott volt. Ez idő alatt egyetlen sort sem olvasott. Megtanult mindent elengedni, egyszerűen csak jelen lenni, semmit sem gondolni, semmit sem tenni, jól érezni magát a csöndben. A második hónap végén már egész nap a strandon ült vagy feküdt, és egyszerűen csak élvezte a csöndet. Békében volt önmagával. Annyira élvezni kezdte az új életét, hogy még két hónapig maradt. Ezalatt mélységes békét élt át, és felfedezte, milyen szép egyszerűen csak jelen lenni.”

in: Jálics F. :Lelkivezetés az evangéliumban, 120. o.

[6] Hallgass és hallj! in: Anselm Grün: Hétköznapok lelkigyakorlata, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2015., 27. o.

 

[7] Csönd in. Czakó Gábor: Misztikai ösvény-Titkos könyv, CzSimon Könyvek, Budapest, 2010., 129. o.

 

LINK: 

https://eloszekelyfold.wordpress.com/2015/11/07/lepj-be-a-csondbe/

http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-lepj-be-a-csondbe/

http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/l-pj-be-a-cs-ndbe?xg_source=activity

 




« vissza
 
 





btz webdesign