Keresés
 
 
Megtekintve: 947 alkalommal
Alkalmi írások - Teológiai dolgozatok

Az ökumenizmus és bibliai gyökerei

 

Az ökumenizmus és bibliai gyökerei


A kereszténység egységtörekvése a történelem folyamán mindig is mélyről feltörő vágyként jelentkezett, mert a szentpáli értelmű „test” tagjai már széthullott részekként több sebből is véreznek.

Jóllehet Jézus Krisztus egyetlen egyházat alapított, több egyház állítja magáról, hogy az Ő hagyatékának örököse. A keresztények valamennyien az Úr tanítványainak vallják magukat, de különbözőképpen vélekednek, és külön utakon járnak, mintha maga Krisztus oszlott volna meg. Ez a megoszlás viszont nyíltan ellentmond Krisztus akaratának, megbotránkoztatja a nem-keresztényeket is, kárt okoz az evangélium hirdetésének, és a kívülállók már nem mondhatják el rólunk – mint annak idején az őskeresztényekről –: „nézzétek: mennyire szeretik egymást!”

Amikor ökumenizmusról beszélünk, tágabb értelemben a kereszténység és a világ, a kereszténység és más vallások dialógusát értjük rajta, de szűkebb értelemben – s ez a gyakoribb – mindig a keresztény felekezetek egységtörekvését jelöljük vele.

Látszólag egyháztani problémával van dolgunk, de a mélyebb elemzés sokkal messzebbmenő igazságokat is felszínre képes hozni. A biblikus gyökerek vizsgálata fényt derít arra, hogy az egység a sokszínűségben nyilvánul meg, és hogy a keresztény felekezetek csak akkor óhajtják őszintén és komolyan az egységet, ha mindannyian Krisztust tekintik Uruknak és Megváltójuknak, ha a szeretet parancsából merítve erőt különbözőségeiket is gazdagságnak fogják látni.

A Biblia Istene, az Atya, a Fiú és Szentlélek „közössége” ad példát a sokszínűségben megélt egység „létformájához”, hiszen az egyetlen Fiúban egyesíti az összes embert és az egész mindenséget. Az egység forrása tehát maga Isten. Őrá kezdünk újra hasonlítani, ha erőnkhöz képest mindent megteszünk, hogy keresztény felekezeteink egymás szeretete és kölcsönös elfogadása által Krisztus megváltó szeretetét hirdessék.


Ószövetségi alapok

Az Izraelt környező népek többistenhitén alapuló vallásaival szemben a bibliai kinyilatkoztatás leszögezi, hogy egyetlen Isten létezik, aki mindenható, az egész világmindenség teremtője, minden belőle fakad, ő a létezés Alapja. Természetesen a Szentírás első könyveiben még nem találkozunk a Szentháromság személyeinek distinkciójával, de már a Teremtés könyvében vannak utalások arra, hogy „Isten lelke lebegett a vizek fölött…”, hogy az asszony ivadéka széttiporja a kígyó fejét stb. Ugyanakkor a teremtett világ sokfélesége, színei, a teremtmények változatos gazdagsága, a mindenség csodálatos változatossága az isteni bölcsesség nagyságáról és titkáról árulkodik. Isten teremtő művében legyűgöző módon kapcsolódik össze az egység és a sokaság. Az ember egyenesen isteni parancsot kap a sokasodásra és a szaporodásra, hogy „hajtsa uralma alá” és „töltse be” a földet (Ter 1,28).

Már a Biblia első lapjai arról tanúskodnak, hogy Isten szeretetből teremti a földet, az embert, és a teremtményeknek is ezt a szeretetet kell tükrözniük – azáltal, hogy betöltik hivatásukat. Amennyiben az ember – szabadságából adódóan – visszautasítja ezt a szeretetet, tehát bűnt követ el, az egység forrásával, Istennel „szakít”.

A bűn aztán egyfajta láncreakciót indít el, és az egész emberiség megoszlásához (vagy megosztásához) vezet. Gondolhatunk itt Káin és Ábel történetére, a bábeli nyelvzavarra, a válások és a poligámiák hatásaira és következményeire. Isten azonban nem engedi ki kezéből a teremtést, nem fordul el az embertől, hanem újra próbálkozik, „kísérletezik”, hogy orvosolja a bűn által okozott szakadást, hogy újra helyreállíthassa a felborult egységet. Szövetséget köt olyan karizmatikus egyéniségekkel, ősatyákkal, akik valami módon az egész népet, sőt az egész emberiséget képviselik. A szövetség alapja mindig a benne való hit és a hozzá való hűség. A pátriárkák hite és hűsége adja meg az Ószövetség egységének alaptónusát. Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob és később Mózes, Dávid hite és hitele az Istennel való egységet, ennek biztonságát nyújtották a választott nép életében.

Az ökumené gyökerei után kutatva azt is érzékeljük az Ószövetségben, hogy Isten korán a választott nép tudomására hozta, hogy ő minden nép Istene. A teremtés egésze az övé, hozzá tartozik. Bár Izrael a választott nép, neki minden néppel terve van. Az egész teremtett világ az ő dicséretét zengi. Nagyszerű példái ennek a gondolatnak a zsoltárok. „Isten nagyságát hirdeti az ég, a mennybolt vallja kezei művét. Egy nap a másiknak ezt harsogja át, erre tanítja éj az éjszakát.” (Zsolt 100, 117, stb.)

Másfelől Isten azért választotta ki népét, hogy általa nyilvánítsa ki magát minden nemzet előtt, és összegyűjtse őket kultusza egységébe (Iz 56,6). Ilyen értelemben Izrael szétszakadása, a babiloni fogság, a szétszóratás is „jót tett” az egység ügyénet, mert így a pogányok is megismerhették a termető és megváltó Istent. A hűtlensége miatt bűnhődő nép az egyetlen igaz Isten hűségének jelévé vált.

A szövetség Istene fokozatosan készítette fel népét arra, hogy elfogadja (vagy befogadja) a Küldöttet, az Emberfiát, a Szenvedő Szolgát, aki majd végérvényesen egyesíti az új Izraelt, Isten megváltott népét: az emberiséget. Már Dávid kora óta arról jövendölnek a próféták, hogy eljön a Messiás, aki új országot, új uralmat honosít meg, aki által Sion Jáhve menyasszonya lesz, az összes nemzetek közös anyjaként szolgálja az egyetlen királyt, Jáhvét (Zsolt 87,5; Iz 54,1-10; Dán 7,13; Zak 14,9). Nemcsak a bibliai kinyilatkoztatás, hanem más ősi vallások is arról tanúskodnak, hogy az embert végső soron embertársával nem az azonos biológiai természete, hanem belső szellemi lényege köti össze. Az ember Isten képére és hasonlatosságára alkotott teremtmény, ezért az a rendeltetése, hogy Istennel és embertársaival közösségben éljen.

A keresztény tanítás szerint Krisztus istenemberi személyében Isten páratlan módon helyreállította a bűn által megrontott Isten-képet és vele Isten és ember közösségét. A keresztény ember számára Jézus az ökumené forrása. Az ökumenének csak őmiatta van esélye. Jézus Krisztus személye, a benne való hit a „közös nevező”, amely öszeköti a keresztény felekezeteket, és amely megkülönbözteti a keresztényeket a zsidó vagy muzulmán vagy más nagy világvallásoktól. El kell fogadnunk sarktételként, és a továbbiak tárgyalásához végig szem előtt kell tartanunk, hogy az ökumenizmus lényegét tekintve Jézus Krisztus a kiindulópont.


Az „oikumené” fogalma

A Római Birodalom idején a császárok szívesen használták az oikumené szót, amikor hatalmuk hangsúlyozására került sor. Tágabb értelemben az egész földkerekséget jelentette, szűkebb értelemben azonban a Földközi tenger partvidékén kiterjedő Római Birodalomra vonatkozott. S mivel a császár az akkor ismert világ mindig népének ura volt, sokszor úgy is fejezték ki: „az egész »ökumenén« uralkodik”. Az első keresztények – bár korántsem voltak államellenesek – nem a császárt, hanem Krisztust fogadták el Uruknak (küriosz), és ezzel – polemikus célzattal bár, de határozott kiállással – megvallották, hogy az „ökumenében” nem a császár, hanem Jézus Krisztus az uralkodó. Szakítottak tehát a pogány római vallás hagyományaival. Ez csakhamar a császárkulultusz problémájává „nőtte ki magát”, s a keresztények akár halni is készek voltak a Krisztus-uralom megvallása jegyében. Az ökumenikus hit – vagyis az emberi szellem által felfogható világ fölött egyetemesen uralkodó transzcendenciába vetett hit – kezdettől fogva jellemzi tehát a kereszténységet. Ha úgy tetszik, az ökumené az újszövetségi kor egyik régi fogalma, amely legtágabb értelemben a világegyetemre és minden benne élőre vonatkozik.

A már említett oikumené szó meglepően sokszor fordul elő az Újszövetség írásaiban. Érdekes módon az akkori világban is oly gyakran használt kifejezést az Újszövetség kivétel nélkül Jézussal kapcsolatban használja. A Lk 2,1-ben olvasssuk Augustus császár parancsát, „hogy az egész föld (oikumené) összeírattassék”. Később a pusztai megkísértésről szóló beszámolóban (Lk 4) a sátán szava is így hangzik: „a földkerekség minden országát neked adom, ha…” Lukács evangéliuma végén pedig, amikor Jézus a végidők apokaliptikus eseményeiről beszél, amikor megjövendöli az Emberfia második eljövetelét, azt mondja: „az egész földön a félelemtől megdermednek” az emberek (Lk 21,26). De ugyanígy Máté evangélistánál is azt olvassuk Jézus jövendölései között, hogy Isten országa evangéliumát hirdetni fogják az egész világon (en holé té oikumené – Mt 24,14).

Az Apostolok Cselekedetei is arról számol be, hogy nagy éhínség dúlt az egész világon, és erre Antiokhiában is megmozdult Krisztus népe (ApCsel 11,27-28). Pál pedig, amikor az Areopagoszon az ismeretlen istenről beszél, ítéletről is szól, amely az egész földkerekségen lesz egy férfi által (ApCsel 17). Ugyancsak a Cselekedetek könyvében olvassuk, hogy efezusban Jézus miatt vész el Artemisz tisztelete az egész világon (ApCsel 19,27). A Jelenések könyvében a kísértés órájáról olvasunk, amely eljön a világra… És utána következik az Emberfia szava: Eljövök hamar… (Jel 3,10).

Az idézett szövegek mind azt jelzik, hogy Krisztus az egész világ Ura. Az oikumené szót a keresztények kezdettől fogva a megváltás egyetemességére értették és használták, kifejezve ezzel azt is, hogy Krisztusban minden nép meghívást kapott az üdvösségre. Krisztus megváltói művéből mindenki részesedik, ez a kincs közös, és ez az egyház ereje és létjogosultságának garanciája. Az Újszövetség tehát tág értelemben használja az ökumenét – nyilván azért is, mert akkor még nem beszélhetünk kifejezett mozgalomról vagy egyházakról.

Ha az egység oldaláról közelítjük meg az Újszövetséget, összetett, mégis viszonylag világos képet kapunk arról, hogyan teljesedett be ez az Isten által óhajtott és adott egység az egyházban.

Jézus egyesíti azokat, akik szeretik őt és hisznek benne. Általa valósul meg az egység a sokféleségben. ő a sokaságnak a képviselője, aki által egy személyben isteni és emberi természet találkozik – végső soron az üdvösség kulcsát jelenti. Eggyé lenni vele annyi, mint üdvözülni. Benne lett testté Isten Igéje, akit az evangélium szavai mögött felfedezhetünk. ő adja nekünk az egyetlen élő kenyeret a kereszten feláldozott testével. Az egy egyháznak ő a pásztora, és a nyájnak is ott a hely, ahol a pásztornak. ő az egyetlen kapu, amely az akolba vezet, és ő az egyetlen út, amelyen haladni érdemes. Egy az egyház és egynek kell lennie, hiszen Pál azt írja az efezosziaknak: „egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindenek Atyja.” (4,1-6)

Újszövetségi értelemben viszont a keresztények egysége az egyházban nem csupán az egy hitet valló, közös érzületű, azonos célra törekvő emberek összetartozását jelenti, hanem a Krisztusban megvalósuló egységet is. Az egyház Krisztus teste, és az egyes emberek azáltal válnak az egyház tagjává, hogy beépülnek Krisztus testébe.

A vele való közösség és egység beszédes kifejezője kezdettől fogva az eukarisztia ünneplése. A keresztáldozat, a feltámadás pedig „hitelesítette” nemcsak a megváltást, hanem mindazt, amit Jézus tanítványainak megígért az utolsó vacsorán. Feláldozott teste, a Vele való táplálkozás nemcsak megerősíti a benne hívőket, hanem egy közösséggé formálja, Isten megtapasztalásának élményében részesíti és missziós küldetésre jogosítja fel őket. Kezdettől fogva az eukarisztia ünneplése különböztette meg a keresztények csoportját más szektáktól és vallási közösségektől. Az igehirdetés mellett mindig ez jelentette a legfőbb feladatot. Köréje szerveződtek az egyházi közösségek, az ünneplés mentén alakultak ki az új szolgálatok és beosztások, fejlődött a liturgia, és az eukarisztián történő részvétel jelentette az első számú hitvallást minden „egészséges” keresztény számára.

A Krisztus és egyháza között létrejött egységet kell szimbolizálnia a keresztény házasságnak is. Ezért éltre szóló szövetség, visszavonhatatlan döntés, amely csak olyan szeretettel lehetséges, amellyel Krisztus szerette egyházát. A férfi és a nő, ketten egy testté lesznek, nemcsak biológiai értelemben, hanem az önátadásba, az egymásért-élésben, önmaguknak a szeretet oltárán történő feláldozásában is. A válás visszaesést jelent a kettősségbe.

Jézus nyilvános működése idején nem egyszer hasonlatokkal is megvilágította azt a kapcsolatot, amely Atyja és közte van, és amilyennek övéi és a maga kapcsolatát is képzelte. A szőlőtőről és a szőlővesszőről szóló hasonlatnak (Jn 15,5) már az ószövetségi korba visszanyúló előzményei vannak. A 80. Zsoltárban a szentíró a választott népet, Izraelt énekli meg, olyan szőlőként mutatva be, amelyet maga Isten ültetett. Megtisztította, megmetszette, hogy gyümölcsöt teremjen. János evangélista szerint az új szőlő maga az egyház, Isten új választott népe. A szőlőtő Krisztus. A szőlővesszők csak akkor hoznak termést, ha rajtamaradnak a szőlőtőn.

Ezzel Jézus valami egészen újat mond, ami az ökumené lényegére is rátapint. Ez a hasonlat Jézust az egyházzal való teljes egységben állítja elénk. Krisztust egyházától éppúgy nem lehet elkülöníteni, mint ahogy az egyházat sem lehet Krisztustól elválasztani. Ha az egyház nincs egységben Krisztussal, akkor nincs növekedés és nincs termés sem.

Az egység, amelyet a Szentlélek hozott létre Krisztusban, nem jelent egyformaságot: Krisztus testének tagjai különféle ajándékokban részesülnek, más-más szolgálatot teljesítenek. Emiatt már a jeruzsálemi keresztény közösségnek szembe kellett néznie a megoszlás veszélyével („zsidókeresztények” és „pogánykeresztények”). Szent Pál leveleiben pedig tetten érhető az a sok gond, amellyel szembe kellett néznie az egyházon belül elsősorban a gnosztikusok miatt megmutatkozott ellentétekkel. Akárcsak a hitet, az egységet is törékeny cserépedényben őrizzük, amelyre állandóan vigyáznunk kell. Az apostol maga inti az efeszosziakat: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet.” (4,3)

A feltámadt Krisztus Pétert bízta meg a többiek közötti egység biztosításával és a viszonyítási alapot is megadta minden idők keresztényének, bármely felekezethez tartozzék is: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Ez az ökumenizmus alapja minden megnyilvánulásában. A szeretet egyetemes, és csak akkor mutatkozik meg a világ számára is látható módon az Atya szeretete, ha az ő gyermekei is szeretik egymást, hiszen Fiát adta értünk.

A szeretet parancsának teljesítésével valósítható meg Jézus kívánsága is, amelyet az utolsó vacsorán „főpapi imájában” kért az Atyától: „Legyenek egy, mint ahogy mi egy vagyunk” (Jn 17,21). A „főpapi imából” világosan kirajzolódik, hogy Krisztus egy és osztatlan egyházat akart. Nem is akarhatott mást, mert a krisztusi üdvösség rendje – amelyet az egyház képvisel – magában szintén egy és oszthatatlan. Az egyház(ak) mai megosztottsága tehát ellenemond a krisztusi szándéknak, s ezért bűnös állapot. Ebbe nem nyugodhat bele senki, aki kereszténynek vallja magát. A kereszténység egységéért mindenkinek tennie kell valamit. Elsősorban saját életével kell hirdetnie a megbocsátás és a kiengesztelődés evangéliumát.

Az ökumené alapja, forrása tehát maga Jézus Krisztus. Negatív meghatározással élve az ökumené fundamentuma, központja nem Genf vagy Amszterdam (1948), még csak nem is Edinburgh (1910), nem Róma és nem a II. vatikáni zsinat. Az ökumené középpontja Jézus Krisztust, Urunk, Megváltónk, Istenünk. Az egyház(ak) egység(esülés)ének alapja az, hogy Krisztusba és üdvözítő örömhírébe vetettük hitünket.

A Krisztus-központú keresztény világlátás azt is jelenti, hogy a kereszten történt megváltás mindenkié. A kereszt egyszerre központ és a nyitottság jelképe is. A kereszt mint központ mindenkit magához vonz, ugyanakkor nyitott „függőleges” és „vízszintes” irányban egyaránt. Nemcsak a felekezetközi párbeszédben, hanem a világvallásokkal folytatott párbeszédben is eligazítást ad. Jézus igent mondott a keresztre, hogy ez a keresztfa mindenk idők embere számára tündököljön. A kereszt az egyetlen reménységünk, erőforrásunk a következő évezredben is. A kereszten ökumenikus reménység tündököl, mert Jézus legyőzte a halált, és ő a világ üdvözítője tegnap, ma és mindörökké.




A keresztények és az ökumenizmus

A keresztények természetesen nem az egyházak egyesülését akarják elérni, hanem a jézusi közösség egyetemességét. Bármilyen sok még a különbözőség, a teológiai vagy dogmatikai eltérés, hagyománybeli vagy istentiszteleti másság, szervezeti ellentét, az alapvető szándék a krisztusi szeretet kellene hogy legyen. A másság, a változatosság érték – sokszor tényleg gazdagítani tudjuk egymást különbözőségünkkel –, de mindenek mellett képesek vagyunk arra is, hogy az egymástól eltérőt, a sokfélét, a változatosat egyetemes egységbe foglaljuk anélkül, hogy különbözőségüktől megfosztanánk őket és magunkat.

A katolikus egyház is azt vallja, hogy közös értékeinkből kell kiindulnunk. A kereszténység alapigazságai, a Szentírás, az apostoli hitvallás, az egyetemes zsinatok határozatai mind közös kiindulópontok lehetnek. Ha a kereszténység Isten népe, akkor az a rendeltetése, hogy szeretetközösségben éljen. Ez nem azt jelenti, hogy elmossuk a határokat, hogy feladjuk értékeinket, hogy a „valamit – valamiért” elvén üzletelünk, hanem inkább a különböző értékek harmóniába hozását jelenti, erőink és képességeink egy célba – az örök üdvösségébe – való állítását.

Minden egyház és minden egyházi közösség, minden felekezet meg kell hogy hozza a maga áldozatát, meg kell hogy különböztesse a formát a tartalomtól, a mulandót a maradandótól.

Az egység – az isteni és az emberi közösség – bizonyos értelemben már fönnáll (krisztushit, keresztség). Ez Isten ajándéka, nem ember műve. Az ökumenikus mozgalom feladata nem az, hogy létrehozzon valamit, ami Isten ajándékaként már létezik, hanem hogy helyreállítsa azt, amit az emberi tévedés és a bűn megrontott.


Mit kell tennünk?

II. János Pál 1993-ban megjelent Ökumenikus direktóriuma konkrétan is néhány tanácsot ad – nemcsak katolikusoknak.

Eszerint az egyik legfontosabb tennivalónk a „lelki ökumené” meghonosítása. Az Istenhez és a felebaráthoz fordulás a szív megtérésével kezdődik. Felismerni szívünk mélyén a megosztottságot, bűnös voltunkat, és szakítani mindazzal, ami egyéni vagy egyházi életünkben fenntartani látszik ezt a megosztottságot és akadályt gördít a megbékélés és az egyetértés útjába. Ehhez a belső megújuláshoz tartozik a téves előítéletek és hamis képek felszámolása, a csokönyös szűkkeblűség feloldása, megszabadulás félelmeinktől (mely szerint a másik „elveszi” azt, ami a miénk, és akkor nekünk kevesebb marad…). Hagyjunk fel a kölcsönös rágalmakkal és a bűnbakkereséssel.

A megújulás részét képezi az is, hogy ne várjunk a másik fél kezdeményezésére. Minden keresztény hivatott a mások iránti szeretetre. Sőt arra is, hogy „elsőként” szeressen. A szeretet nem csupán érzelem, hanem konkrétumokban is kifejeződő szemléletmód. Nem a személyi tulajdonságok miatt, nem csupán felebarátként szeretjük a másik felet, hanem a benne megjelenő Krisztus szeretjük. A keresztények egysége feltételezi a személyes találkozást. Nem várhatunk a másikra, nekünk kell elindulnunk. Milyen élő evangélium azoknak a vegyes házasságban élő családoknak az élete, akik komolyan vették a krisztusi tanítást!

Felbecsülhetetlen az értéke a keresztények közös imádságának. Ezért szükségesek a közös egyházi ünnepek. Ezekben az együttlétekben éljük meg valóságosan is, hogy Krisztusban összetartozunk. A kereszténységet nem lehet privatizálni. Jézus mindannyiunkat megváltott.

Ugyanakkor ökumenizmusunk nem merülhet ki pusztán „lelkiekben”. A kereszténység lényegében hitbeli hovatartozást is jelent. A hit pedig értelmi, érzelmi és akarati elfogadása annak, amit Isten Krisztus által végbevitt üdvözítésünkért. A hitnek tehát igazságtartalma van: erről tanúskodik a Szentírás, erről szól az egyház igehirdetése. A keresztény egység és egyházaink szeretetközösségének kialakítása megköveteli azt, is, hogy egyetértésre jussunk a hit lényeges kérdéseiben, és így közösen meg tudjuk vallani hitünket. Ezért olyan fontos a teológiai párbeszéd, amely valamiképp a megtérés dialógusát is jelenti.

A dialógusban nemcsak a „több szem többet lát” elve érvényesül, hanem – keresztények párbeszédéről lévén szó – felismerhetjük hitünk teljes igazságát. Ha nem volna alkalmunk szembesülni a hit olyan értelmezésével, amely eltér az általunk megszokottól, ez azzal a veszéllyel fenyegetne, hogy túlságosan is a magunk módján, túlságosan egyoldalúan értelmezzük Isten igéjét. A szembesülés meggondolást vált ki, s a meggondolás lelkiismeretünk megvizsgálására indít: vajon a másként kifejezett hit téves tanítás-e vagy csak a miénkétől különböző szemszögből történő látása, értelmezése, megfogalmazása ugyanannak az isteni igazságnak, amit mi magunk is vallunk. Ha csak a Limai dokumentumra (1982) gondolunk, máris határozott közeledésről beszélhetünk a keresztség, az eukarisztia és a papi szolgálat kérdésében. E három közül a legtöbb problémát, úgy tűnik, mind a mai napig a papi szolgálat és ezen belül a pápai primátus-kérdés okozza mind Keleten, mind Nyugaton (anglikánok, ortodoxok, protestánsok). Bár még az ortodoxok is egyetértenek azzal, hogy Róma a kereszténység történelmi központja, a legtöbb keresztény részegyház mégis azt kéri, hogy a pápa ne avatkozzék bele ügyikbe. Valahogyan meg kellene különböztetni a pápa két funkcióját: az egyik funkció az egyetemes egység szolgálata Róma püspökeként, a másik funkció a Nyugat pátriárkájáé.

Sokan viszont az apostoli tekintélyt és a lelki hatalmat akarják elvitatni Péter utódától és a péteri szolgálattól, arra hivatkozva, hogy a múlt sok keserű példát szolgáltatott és tanulsággal járt. Ezeket a tanulságokat azonban – épp a Szentlélek ösztönzésére – a mai pápaság is levonta. Másképp gyakorolja már apostoli lelki hatalmát a mai pápa. Nyilván a római püspök péteri hivatalát és szolgálatát „jó pásztor” módjára, szeretetszolgálatként gyakorolni ma is „életművészet”, és már-már erőt felülmúló feladat. Krisztus Lelke a garancia, hogy az egyház hajója jó irányba evez, de nekünk is megvan a magunk része: ne polémiával, hanem inkább imádsággal és testvéri szeretettel támogassuk a római püspököt e hivatal betöltésében.

A keresztények közötti egységnek az egyik újra fontossá váló feltétele az, hogy ne sajátítsák ki a Szentlelket. Nemcsak a katolikus egyház esett ebbe a hibába, hanem manapság sok ún. szabadegyház is. Márpedig a Szentléleknek semmiféle intézmény, senki emberfia nem szabhat korlátokat – ott működik, ahol akar. Hitünk szerint működik az egyházban, élteti, kegyelmével erősíti azt, de működhet nem-hívő személyek lelkében is, kereszténységtől távol álló vallási közösségekben is. Az ökumené ilyen dialógusra nyitott lelkületet kíván meg minden kereszténytől.

Ökumenizmusunk jövője attól is függ, mennyire radikálisan éljük meg kereszténységünket. A valódi kereszténység készség arra, hogy képesek legyünk, akarjunk túllépni önmagunkon, hogy állandóan haladjunk ezen a vándorúton, amely mindig új tapasztalatokra tanít, és amely állandó megújulásra késztet. Örökségünket, értékeinket nem konzerválni kell, hanem úgy megőrizni, hogy közben mindig nyitottak legyünk a változásra, önmagunk megváltoztatására. A változás természetesen nem jelent elvtelen alkalmazkodást a kor divatos áramlataihoz, hanem önmagunknak az isteni mércéhez való rendszeres hozzámérését jelenti. Ilyen szempontból nem ülhetünk sohasem tétlenül, nem is állhatunk félre duzzogva, hogy saját pecsenyénk sütögetésével foglalkozzunk. A keresztény radikalitás állandó szembesülést jelent önmagunkkal, keresztény voltunkkal, Jézus Krisztussal, a szeretet evangéliumával.

Az ökumené útja nem egy közösen megszavazott, éleitől lekerekített, kilúgozott, közös nevezőre ráncigált kereszténység felé vezet, amely mindnyájunk számára szegényedést és kifosztottságot hozna. Mindannyian azt szeretnénk, akik hiszünk a teremtő Istenben, a megváltó Krisztusban és a kegyelmeit osztó Lélekben, hogy Krisztus országába vigyük „haza” az egész emberiséget.





Jelek és remények

Sok rosszat elmondtak a 20. századról, de arról sem feledkezhetünk meg, hogy e század a megújulások százada is volt. Nemcsak világháborúk, haláltáborok, nukleáris bombák, hidegháborúk és terrorizmus százada volt, hanem a megújulás, a fejlődés, a kibontakozás százada is. Az egyház életében is olyan korszakalkotó események történtek, amelyek a harmadik évezred elejére is utat mutatnak. A hatvanas évek ökumenikus előrelépéseinek nem várt csodája volt a II. vatikáni zsinat is, amely hivatalosan is ökumenikus zsinatnak indult. Évszázados gátak törtek szét, rövid időre kinyitották a megcsontosodott római egyház ablakait, hogy az új idők új levegője beáramolhasson. Az Unitatis reintegratio kezdetű zsinati dokumentum az egyház(ak) egyetemes egységének helyreállítását tűzte ki célul.

Negyvenéves visszatekintéssel megállapítható az is, hogy az egyházszakadások óta soha nem álltak ilyen közel az elszakadt egyházrészek, mint ma. Nemcsak kezdeményezések születtek (és nemcsak katolikus részről), hanem bizonyos változások is. Elég, ha csak az egyházjog, a liturgia végzése vagy a szentségek kiszolgáltatása terén történt változásokra gondolnunk.

De fogalmazhatnánk úgy is, hogy most már nem néznek farkasszemet katolikus és protestáns, katolikus és ortodox egyházak. Ökumenikus áttörésnek számít kétségkívül a lelkiségi mozgalmak elterjedése, amelyek kovászként járják át az egyházat. Itt érdemes külön is kiemelni Roger Schütz és Chiara Lubich közösségeit, illetve mozgalmát, hiszen ők oroszlánrészt vállaltak (és vállalnak) az egyházak „összebékítésében”. De említhetnénk II. János Pál „világtérítő” lelkipásztori útjait is, amelyekkel évezredes korlátokat szakít át, és teszi átjárhatóvá az utat Kelet és Nyugat között, anglikánok és katolikusok, ortodoxok, protestánsok között.

Azonban a legújabb történelmi eseményekről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen az ökumené szempontjából hallatlanul fontosak. Ezek között szerepel a megigazulás tanáról szóló közös nyilatkozat augsburgi aláírása vagy a pápai bocsánatkérések sora. Az egység szempontjából annak is külön jelentősége van, hogy az evangélikus egyházon belüli két irányzat – karizmatikusok és pietisták – nagymértékmben közeledtek egymáshoz. Ökumenikus horderejű az a tény is, hogy a görög ortodox pátriárka István magyar királyt és Hyerotheosz püspököt együtt sorolta a keleti egyház szentjei közé.




Ökumené Erdélyben

Az erdélyi magyar kettős kisebbségi helyzetben él: etnikai és vallási kisebbségben. Külön-külön is sok gondot okoz mindkettő, de – bár ellenkező előjelű jelenségek is említhetők – e kétminőségű kisebbségi pozíció gyakran ütközések forrása. Szerencsére a történelmi „magyar” egyházak – s most „magyar” egyházként tekintjük a római katolikust is – Isten gondviselő tervéből adódóan egy nemzetet szolgálnak. A kisebbségi sors minden magyar keresztényt sújt, bármelyik felekezethez tartozzék is. Ennek már közös fellépést, összetartást, egymás támogatását is jelentenie kell. Az ökumenére való törekvés ekként nemzetiségünkből adódó sajátosságunk kell hogy legyen.

Szembe kell néznünk ugyanakkor azzal is, hogy a reformáció egyházainak doktrínája lényegesen távolabb áll a katolikus tanítástól, mint a keleti keresztény egyházaké – az ortodoxiáé.

Az utóbbi években kétségkívül történtek pozitív kezdeményezések a felekezetek közelítése érdekében – főleg vegyes (protestáns–katolikus) szórványvidéken –, és ezek a kezdeményezések megmutatták, mennyire egymásra vagyunk utalva. Az egyház vezetői is kiveszik – többnyire jelzés értékű – részüket nagyobb ünnepeken, ökumenikus istentiszteletek, nemzeti ünnepeink alkalmából, vagy olyankor, amikor közösen kell védeni, illetve képviselni érdekeinket, például állami hatóságokkal szemben.

A legnagyobb baj nálunk is a kölcsönös bizalmatlanság, az előítéletek sokasága. Az unitáriusok keresztségét a katolikus egyház nem tudja elfogadni, sőt tisztázatlan, mit is ünnepelnek valójában karácsonykor és húsvétkor, a reformátusok értetlenül állnak a katolikus egyház mariológiájával szemben, vagy éppen élcelődnek Mária-tiszteletünkkel, rosszabb esetben a bálványimádás gyanúperével élnek.

Nekünk katolikusoknak is megvannak valós vagy vélt hibáink – meg fenntartásaink. Nem látunk garanciát a hitre nézve a vegyes házasságokban, a protestánsok sokszor csak „kimagyarkodják”oknak is megvannak valós vagy vélt hibáink – meg fenntartásaink. Nem látunk garanciát a hitre nézve a vegyes házasságokban, gyakran tűnik olybán, hogy a protestánsok csak „kimagyarkodják” magukat, és ebben áll hitük fedezete (a Nyárád mentén igen gyakori, hogy református nénikék a katolikus paphoz járnak gyónni!), papok, lelkészek között ritka a valóban testvéri, bizalmas kapcsolat, idegen világ vagyunk egymás számára, sokszor viszont nem vagyunk olyan „életrevalók”, mint ők. S hogy milyen példát mutat a rábízottak körében az anyagi világba mélyen belemerülő katolikus vagy protestáns pap, azt talán mindannyian fel tudjuk mérni. Ezek a hibák, bűnök nyilván sokunkban megvannak, ám mindig könnyebb rápirítani a másikra. „Lám, lám, ilyenek a protestánsok”, „Na persze, a pápisták!” Sokkal könnyebb, mint szeretettel kezdeményezni és próbálkozni. Nem kizárt az sem, hogy sok esetben negatív tapasztalatok előzik meg az el-, illetve bezárkózást.

A vegyes házasságok terén is sok keserű tapasztalat mondatja velünk, hogy a katolikus fél nagy kísértése a „lazítás”, az, hogy „ne vegye olyan komolyan” a hitét – mert ezt látja házastársától. És ennek levét legtöbbször a gyermekek isszák meg.

Végül, de nem utolsó sorban komoly bajok vannak a hitoktatás területén is, hiszen gyakran éppen a másik felekezet elleni acsarkodásra neveljük gyermekeinket, miközben kenetteljesen bólogatunk az ökumené fontosságát taglaló ünnepi beszédek hallatán.

Megoldások?

Jó lenne végre megértenünk, hogy egymáshoz, azonos emberiséghez, ezen belül közös nemzethez, egyazon település-közösséghez tartozunk. Több, nagyobb bátorság szükségeltetik, hogy ne féljünk a másik másságától. Ezzel egyidőben nyitottabbak, igényesebbek kellene hogy legyünk egymást értékei iránt. Nagy kísértés az önelégültség: jól megvagyunk a másik nélkül is. Nem ellenséget, még csak nem is ellenfelet kellene látnunk egymásban, hanem testvért, aki más úton bár, de ugyanarra tart, mint mi. Már a családban, az iskolában úgy kellene felkészíteni a gyermekeket, hogy tudatosodjék bennük: sok út vezet Istenhez, nemcsak a miénk. Tanuljon meg saját fejével gondolkozni, hogy képes legyen társa különbözőségét is tolerálni, hiszen társa nem rosszabb, nem is jobb, mint ő maga. Tisztelje a másik meggyőződését, és soha még csak meg se forduljon a fejében, hogy csúfság tárgyává tegye. A papoknak sem ártana közös megbeszéléseket, tapasztalatcseréket folytatni más felekezetű szolgatársakkal, hogy ezáltal is gazdagíthassuk egymást. Nem utolsó sorban pedig jó lenne többet imádkoznunk egymásért, hogy a széthúzás ördöge ne vegyen erőt e maroknyi népen.


Irodalom

Békés Gellért, Egyház a Lélek erőterében. Pannonhalma 1999.

Békés Gellért, Keresztények egysége – utópia? In: Mérleg 1993/1. 73.

Békés Gellért, Ökumenizmus. Róma 1976.

Haag, Herbert (szerk.), Bibliai Lexikon. Budapest 1989.

Hafenscher Károly, Jézus Krisztus az ökumenikus egység alapja. In: Vigilia 1997/12. 919.

Leon-Dufour, Xavier (szerk.), Biblikus Teológiai Szótár. Budapest 1986.

Link, Hans-Georg, Ökumenikus lelkiség. In: Schütz, Christian (szerk.), A keresztény szellemiség lexikona. Budapest 1993. 291.

Söveges Dávid, Fejezetek a lelkiség történetéből. Pannonhalma 1995. 200-234.

Új város 2000/7 (mozgalmak és ökumenizmus).

Krisztus egyháza legyen

Franz König bíboros


meghívó egyház,
a nyitott kapuk egyháza,
meleget adó, anyai egyház,
a nemzedékek egyháza,
a holtak, az élők és a meg nem születettek egyháza,
azoknak az egyháza, akik előttünk jártak, akik velünk élnek, és akik utánunk jönnek,
a megérték és együttérzés, az együttgondolkodás, az együttörvendezés, az egyhüttszenvedés egyháza.
Olyan egyház, amely együtt nevet az emberekkel, együtt sív az emberekkel,
olyan egyház, amelynek semmi sem idegen, s amely maga sem idegen,
olyan egyház, amely, mint az édesanya, tud várni a gyermekeire,
olyan egyház, amely keresi a gyermekeit és utánuk megy,
olyan egyház, amely ott keresi föl a gyermekeit, ahol vannak:
a munkában, a szórakozásban, a gyárkapuban, a futballpályán s házuk négy vala közt.
Az ünnepek egyháza és a köznapi apróságok egyháza,
olyan egyház, amely nem tárgyal és nem alkudozik,
amely nem szab feltételeket,
nem kíván előzetes teljesítményeket,
olyan egyház, amely nem politizál,,
olyan egyház, amely nem kér erkölcsi bizonyítványt,
de nem is állít ki ilyet.
A kicsinyek, a szegények és megterheltek, a nyomorultak és meggörnyedtek egyháza, azoké, akik zátonyra futottak és zátonyra futnak életükben, hivatásukban, házasságukban,
azoknak az egyháza, akik árnyékban élnek, akik sírnak és szomorkodnak,
a méltóak egyháza, de a méltatlanoké is,
a szentek egyháza, de a bűnösöké is,
nem a jámbor szólamok egyháza, hanem a csendes segítő tetté, a nép egyháza.

Bánhegyi B. Miksa OSB fordítása


LINK:

 http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/old/archiv02/0204/text.htm





« vissza
 
 





btz webdesign